A győri zenekar úgy ápolja a műfaj hagyományait, hogy egyszersmind meghaladja azt. Valósággal újjászületett a magyar folkrock a kezük nyomán, a szárnyaló fantáziájuk által. A Víganjárók nem ragad le a gyökereknél: ez a lemez bőven a XIX. század továbbfejlesztett, kidolgozott „terméke”. De még milyen! Szerintem egészen elképesztő.
A mulatozás semmi perc alatt elkezdődik: Piros kancsó, piros bor – igen ám, de rockosítva, hathatós szaxofon-támogatással, kifacsart-aktualizált szöveggel, de a forgatós a világért sem marad ki a szám közepéből, végéről! A historikus hangvételű Törökbársony szinte követhetetlenül, parádésan ritmizált, de a táncba hívó pillanatokat sem nélkülözi. A Kemény szél fúj a téma rockos-rapes folytatásának tekinthető akár – hihetetlen, de igaz: Petőfi Sándor versére! A Három műszakos dal vérbeli, közismerten népzenei eredetű (cinege madaras), mégis korhű látlelet a párkapcsolat kockázatáról és egyfajta mellékhatásáról. Hogy miről szól a Vigad a páva? Pontosan arról, amire gondolsz! Nem magyarázom, csak díjazom csendben a közismert dallam szuper-innovatív feldolgozását. A Hol van már című szerzeménynek szintén a fantázia-gazdagságát emelem ki. A lemezcímet kifordító Vígan járok újabb jól sikerült, nóta, amely ha lehet, még több, mert úgy érzem, a zenekar életfelfogásának, hitvallásának is tekinthető, amelyet ugye, nem baj, ha a közönség egyes tagjai is átvennének? A Menedék majdhogynem ugyanennek a témának a gyönyörűséges, lassú, kvázi balladai tisztaságú át- vagy továbbértelmezése. A záró darab, A nagyapáké az előbbi nótánál tempósabb, de az egy dolog. Nem mellékesen a lemezanyag méltó befejezése, vagy ha úgy tetszik: méltó összegzése.
Még ilyet! Most, hogy végre nyugiban hallgathattam végig ezt a CD-t, merem állítani: az Apnoé valóságos nemzeti kincs! Olyannyira komolyan gondolom, amit mondtam, hogy szívesen látnám őket a Nemzeti Múzeum patinás épületében. No, nyilván nem a tároló vitrinekben, hanem mondjuk, az intézmény lépcsőin koncertezve, de ne valamelyik sátoros ünnepen, ha szabadna kérnem.