A legutóbbi, Moldva című lemezük nemzetközi rádiós sikere és egy közelmúltban összejött algériai buli után joggal kürtölték világgá: Vár ránk a világ! Továbbra is a jelenben maradva felcsendült a Moldva Fonogram-díjra jelölt dala: Mikor kicsi leány voltam. Szokatlanul tempós, energikus előadásban, széles mosolyokkal az arcokon, de a világért sem spórolva ki belőle a moldvai zenei motívumokat. Ezt a vonulatot erősítendő Unger Geri ezúttal nem gitárt, hanem kobozt pengetett.
A Túl a vízen mint az egyetlen lassú tempójú nóta szólt a koncerten, de az úgy volt gyönyörű, ahogyan az elhangzott! (Írok is be gyorsan egy csillagos ötöst a hangtechnikusok ellenőrző könyvébe.) A prológ: a szívet tépő ének-cimbalom duó végső soron a teljes előadást determinálta.
A kicsit cigányos Megyek az úton mackós bőgő-brummogással indult, hogy változatos dallam-fordulatok bontakozhassanak ki belőle. Az Ez a világ kápáztatóan virtuóz cimbalom-bevezetővel indult, maga után vonva egy különleges aurát, amely aztán az egész számot átjárta, nem feledve a diploma-koncertjéről „beesett” vendég-hegedűs, Solymosi Máté emlékezetes szólóját.
Jöhetett az első nagy sikerek egyike, az Oppadirida, mintegy hangsúlyozva, hogy Unger Balázs a cimbalom mögül előlépve énekesként is hátára vette a bulit, miközben a zenekara valamennyi tagja tökéletesen „odatette” magát. Nem maradhatott el a közönségénekeltetés sem, benne külön a fiúk, külön a lányok Takáts Tamás módján, mégis. Laza, de halálosan komolyan vett előadást hallhattunk a saját slágerszámban, amelyet Kiscsillag-nóta követett: Ha én lennék a szerelmed. Korábban már megjegyeztem, hogy a CimbaliBand feldolgozása jobban sikerült, mint az eredeti, de az okát még nem mondtam el. A frenetikus legényes-középrész, meg a nagybőgő-szóló az, amit Lovasiék biztosan nem tudnak.
És a Hétfő. Ha minden hét-kezdet ilyen lenne, imádnám ezt a napot, szűken-szépen ennyit a témáról. A másik „populáris” Cimbali-darab az Unger-fivérek énekével tovább javította az amúgy is fantasztikus koncerthangulatot, amely aztán egy instrumentális darab előadásával sem ült le. Hogyan is ülhetett volna le, amikor az nem volt más, mint a Selyemcsárdás, a cimbalommal és a hegedűkkel a főszerepben. Érzéssel, szívvel, lélekkel, és a pörgésig fokozott tempóval! Végül, „fő műsoridőben” előtűnt a Balatoni nyaraló, amelyben – ahogyan a többi nótában, itt is – a káprázatos hangszeres játék magára vonta a figyelmet.
Következett a párbaj maga, amelyre a „hadvezérek” - mindenki büszkeségére – az „apródjaikat” (értsd: tanítványaikat) küldték el maguk helyett. Unger Balázs növendéke verbunkot játszott a mester brácsa- és Nagy Norbi nagybőgő-kísérete közepette. Tárkány-Kovács Bálint neveltje, a tévés Felszállott a páva győztese, ifj. Ürmös Sándor (igen, a kiváló cimbalmos fia!) csárdással készült. A két srác végül egy román táncrendben ült egymás mellé (ki-ki a saját hangszere mögé, természetesen), hogy a vége felé a két vezérnek adhassák át a helyüket. Az ő gyorsaságukon, pontosságukon aztán tényleg csak tátott szájjal lehetett ámulni és bámulni!
A folyamatosan építkező CimbaliBand után a folyamatosan kísérletező, mára teljesen újjáalakult (az ő meghatározásukkal élve: újratöltött) Tárkány Művek következett. A személyi változásokon túl (hogy mást ne mondjak: egy merőben más művészi karakterű énekesnő, Kész Petra került a csapatba) az egyértelműen jazzes hangvétel volt az elsőre legfeltűnőbb változás, talán a Dresh Mihállyal való együttműködés hozadékaként (lásd a Címesincs és az Őszi vázlatok című albumaikat). Sőt. Ha Pakson feltalálták a gasztro-bluest, Tárkányék mért ne találhatták volna fel a gaszto-jazzt, csipkelődős dalszövegekkel feldobva? (Más kérdés, hogy a mai társadalmi viszonyok közepette mért épp a magyar gasztronómiával való csipkelődést választották. Talán, mert az nem csíp vissza, ha csak nem „kutyatöke” paprikát használunk fel az ételünkhöz.)
Érdekes módon itt is előtérbe került a zenekarvezető énekes-frontemberi szerepe, méghozzá ska-ba oltva, amit talán a Címesincs Mi voltunk (a módszerváltás időszakáról szóló) dala előlegezett meg anno. A szám - természetesen – felhangzott a koncerten is, ahogyan a régi Tárkány-slágereket sem kellett nélkülöznünk, új köntösbe bújtatva. A ráadás-nóta pedig egyszerűen zseniális volt: egy közismert jazz-örökzöldre egy az egyben magyar népdalszövegeket húztak rá. Kár, hogy a népzenéhez való kapcsolódás nagyjából ki is merült ennyiben. Más kérdés, hogy egy új korszak legelső előadásán történt mindez. Mit is mondhatok búcsúzásként, ekkora „háborúság” láttán és hallatán?
Kedves Balázs és Bálint! A (cimbalom)verő ereje legyen veletek és zenekarotok valamennyi tagjával, hogy minél többet muzsikálhassatok nekünk, a legnagyobb örömünkre és gyönyörűségünkre.