Ma 2017. május 24. szerda, Eszter napja van

Ugrás az ismeretlenbe

Az alábbi beszélgetés a Quimby trombitásával, Kárpáti Józseffel, vagy ahogyan mind többen ismerik: Dódival folyt. Nem kerülhettük meg az anyazenekar körüli történéseket (a világért sem tettük volna), de az apropót ezúttal Dódi negyedik szóló albuma, a Tak-Tak megjelenése szolgáltatta, amelyet a magyar jazz krémjét megszemélyesítő társakkal készített. Az eredményről, vagyis a lemezanyag értékeléséről hamarosan olvashattok a portálon. Egyelőre következzék az interjú.

  - Akik gyakran látogatják a Quimby honlapját, aggódhattak volna akár, mert sokáig nem került rá friss információ. Kiderült, hogy a honlap frissítés alatt állt, megújult. A zenekarral mi történt az alatt a pár hónap alatt?

- Új számok próbái zajlottak hosszasan, amelyeknek a felvételei is elkészültek. Ezek egymás után fognak kijönni, a nagyobb fesztiválokra időzítve. Egy lemezanyagot alkotnak végül. Nem ugyanúgy viszonyulunk a zenekarban a “lemezhez”, nem mindenki kedveli úgy a hanghordozók klasszikus formáit, mint én. Többen közülünk már régóta letöltögetik a zenét, pc-hez kapcsolva hallgatják. Azt hiszem, egyedül nekem van lemezjátszóm, én vásárolok vinylt, bakelitet, cd-t. Hallom a különbséget a hanghordozók között és tudom is értékelni azt. Ha például a neten rámegyek egy koncertre, ott a hangok természete nem mutatkozik meg, csak sejtem a soundot, mint macska az esőt. Ezen kívül a lemez egy kézbe vehető tárgy is, mint a könyv. Érdekes mert személyisége van, akár a zenének.

Amikor a számaink elkészülnek, elküldik a zenekar tagjainak, hogy hallgassák meg otthon. Én a két, laptophoz kapcsolt hangszóró segítségével nem tudom megítélni a minőséget. Inkább megyek a stúdióba hallgatni.

- A stúdiómunka időszakában nem vállaltatok koncerteket. Tudatosan, hogy még inkább az adott feladatra koncentrálhassatok?

- Igen! Ez alkati kérdés. Vannak, akik képesek lennének koncertezni amellett, hogy felvesznek új számokat. A mi zenekarunkban ez valahogyan nincsen benne, ezért azt találtuk ki, hogy teljesen külön választjuk a kettőt, mert így egyetlen feladatra tudunk koncentrálni, ráadásul a technikai eszközeinket sem kell mozgatni.

- Az egyik új számotoknak, a Forradalomnak mintha kissé harcias lenne a szövege.

- Hát igen, tényleg tükrözi a jelenlévő feszültséget. Érzem, hogy jó irányban indultunk el, mert ebben sok minden elhangzik a forradalom kapcsán pro és kontra. Jókor került ki a kezeink közül, hiszen most sokan gondolkoznak az egyén és a társadalom alapproblémáin.

- A nagyközönség leginkább a Quimby-koncertek sajátos színfoltjaként előadott számaidon keresztül ismerheti a különleges színpadi egyéniségedet. Valószínűleg kevesebben tudják, hogy a saját zenei világod felmutatásának igénye nálad ennél sokkal régebbi. Mikor kezdődött ez a máig tartó folyamat?

- Tinédzser korom óta zenélek, és szinte attól a pillanattól él ez az igény. A zenélés maga tehát sokkal korábban kezdődött ahhoz képest, hogy 2000-ben a Quimbybe kerültem. Sok helyen, sokféle stílusban kipróbáltam magam. Szükségem is volt erre: így tudtam kellőképp tájékozódni és megtanulni úgy játszani a hangszeren, ahogyan elképzeltem a saját soundomat. Gimnazistaként főleg jazz-zenekarokban játszottam, például Vasvári Pali basszusgitárossal. A nyolcvanas évek underground zenekarainak egyik-másikában vendég voltam. A Balkán Futouristtal, később a Sexepillel például lemezfelvételig jutottunk. Inspirált ez az atmoszféra. Rájöttem, hogy létezik egy olyan, széles körű társaság, akiket érdekel a többi csapat munkája. Eljártunk egymás koncertjeire. Szimpatikus emberi közeg volt, akik segítettek egymásnak. Be lehetett szállni egy-egy zenekarba alkalomszerűen, így blues-bandában is muzsikálhattam hosszabb-rövidebb ideig. Amikor ez az időszak lecsengett, jött olyan zenekar, amiben állandó tagként is működhettem, ilyen volt az Andersen.

A saját nevem alatt készült lemezek formációi sokkal később alakultak. 2004-ben készült el a Senkiföldje. Előtte erősen gondolkoztam azon, hogy a sok ötletből, ami felgyülemlett a stúdióban, ahol dolgoztam, kellene kezdeni valamit. Ott sok mást is csináltam: alkalmazott zenéket, például Cadikkal, aki eredeti trombita-feljátszásokat szeretett volna felhasználni. Rávágatta bakelitre. Azóta is nagy vágyam, hogy abból nekem is legyen.

Volt tehát rengeteg fiókban heverő dal, abból lett a Senkiföldje, ami nagyon fura, de nagyon kreatív módszerrel készült: a szólókhoz készültek az alapok. Fel voltak véve szólisztikus dolgok, amelyek a számok tematikáját adták. Akiket pedig meghívtam rá, az alapokat rakták le végeredményben.

Óriási szerencsém volt mindig is a zenésztársaimmal. Décsi Attilával rengeteget kísérleteztünk akkoriban, sokat dolgoztunk elvont ötleteken, amiket máig nagyon szeretek. Hárságyi Péter és Szesztay Dávid - akik az egykori Kamuból delegálódtak, amelyben én is részt vettem - szintén sajátos, kialakult világgal rendelkező zenészek. A Kamu, viszonylag rövid ideig tartó társulás volt. Ott lassan mindenkinek külön útjai lettek, amelyek egyre szélesebbre tárultak.

Két évre rá szintén meghívásos alapon készült a következő lemez, az Imago. A kreatív alkotás pillanatai meg tudtak ismétlődni úgy, hogy már nem fiókból raktam össze az elfekvő ötleteimet. Társaim ezúttal is kiváló zenészek voltak, mint például Márkos Albert, aki sokat segített a hangszerelésben is, nemcsak kiváló csellójátékával, amelyhez hasonlót azóta sem hallottam senkitől; vagy Berger Dalma, akivel később a Realistic Crue-ban is együttműködtem; de pl. Nagy Dávid, Kiss Tibi a Family-ből, hogy csak párat említsek.

A Mr. Priváti című lemez, szintén olyan helyzetből keletkezett, amire azonnal ráugrottam, mert először is szerettem volna kivonatot adni abból, ami a gyermekkoromból megmaradt bennem. Másodszor – rettentő nagy szerencsével – ismét kitűnő társakat találtam Román Péter, Weszely János és Pribojszki Mátyás személyében, és mindazokban, akik ebben a munkában részt vettek.

Tegyünk egy rövid kitérőt, hogy ne felejtsük el, hogy a stúdió, ahol az első három lemezem felvételei készültek, az a Pejkó Balázs vezetésével működő Stúdió H, ahol óriási segítséget kaptam, mégpedig a baráti hozzáállásával. Sokszor a koncepciót illetően is kikértem Balázs véleményét. Olyan volt ő, mint egy mecénás. Szimpatikus volt neki az egész, és rendkívül kedvező feltételeket biztosított a számunkra.

- Ebből a három lemezből az jött le nekem, mintha tudatosan kerested volna a feltörekvő fiatalokkal való kapcsolatot és az ő segítségüket.

- Kerestem, de mint látható, nem csak a fiatalokkal. Így alakult. Amikor kényszerszünet volt a Quimbyben, Sabák Péter és Szesztay Dávid meghívott a Kamu zenekarba. Az első lemezem elkészítésekor pedig Pejkó Balázs mondta, hogy csináljuk meg, pedig tele volt munkával. Nem tudott folyamatosan csak az én anyagomon dolgozni. Előfordult, hogy várnom kellett a stúdióban, hosszabb rövidebb időket. Közben gondolkoztam, jegyzeteltem, ötleteltem, másnap pedig lehetett folytatni a munkát. Emellett, persze a Quimby-vel nyomtuk a dolgainkat. Akkor futottam bele Román Péterékbe, amikor már elindultak a Mr. Priváti felvételei, és én berángattam őket, de boldogan jöttek. Nyitottak voltak efelé, és szívesen részt vettek a zenében, alakították azt szerzőkként is.

- A stúdiózás révén ismerted meg a tehetséges fiatalokat?

- Nem. A Kamu volt a régebbi kapocs. A stúdió úgy jött, hogy Balázs biztosított nekünk próbahelyet a stúdióban, ami kivételes gesztus volt a zenekar felé. Ő központi figura a szememben mind a mai napig. Jó, hogy vannak ilyen emberek!

- Ami az új lemezed születésének körülményeit illeti, a Vasvári Palival való kapcsolatodat már említetted.

- Fura módon találkoztunk újra. Nem gondoltam, de tájékozott volt a munkáimat illetően. Ő olyan alkat, aki nagyon jó érzékkel hoz össze projekteket és ezt már számtalanszor bizonyította hazai és nemzetközi zenekarokban is. Hihetetlen, mi mindenben vett részt! Munkássága annyira jelentős, hogy érdemes lenne vele is leülnöd beszélgetni, mert erről elsősorban ő tud érdemben nyilatkozni. Van benne menedzser-vér és bizonyos pillanatokban, életszakaszokban ez erősen dolgozik. Mozgósítja maga körül a zenészeket. Megkeresett 37 év után, és ott folytattuk, ahol annak idején abbahagytuk. Úgy tűnik, a barátságunk időtlen. Nem kellett kitalálnom, hogy hogyan közelítsek hozzá: pár dolgot elmondott az életéről - és nem csak a zene kapcsán -, amiből lett egy képem. Felkínálta a lehetőséget, hogy dolgozzunk együtt. Tovább fordult a helyzet azzal, hogy a fia, Vasvári Marci azt mondta az első találkozáskor: meghallgattam a dolgaidat, van munka még velük, de én megcsinálom, vannak ötleteim. És hozta is a hangszereléseit! Nem mellesleg Marci keverte és masterelte a Tak-Tak című, legújabb lemezünket. Vasvári Pali és Marci fantasztikus csapatot hoztak össze! Szaniszló Richard maleKAT-ja (ami elektromos marimba tulajdonképpen) például zongora és a gitár funkcióit is el tudja látni. Nagyon kreatív hangszer és Ricsi nagy mestere. Odáig voltam, amikor meghallottam. Már az első próbán teljesen lenyűgözött.

Később egy alkalommal találkoztam Kőszegi Imrével. Akkor még Joubert Flóra dobjátéka erősítette a hangzásunkat. Szóval Imre odalépett hozzám egy kávézóban a Magyar Jazz Quartett-koncert után. Mondta, hogy hallott a terveinkről, és szívesen részt venne a zenekarban. Tinédzser korunk óta csodáltuk játékát Palival. Neki már zenésztársa régebb óta, nekem: “a jazz”. Lemezeken, és élőben is gyerekorom óta hallgatom őt. Így, amikor mondta, hogy lenne kedve részt venni a zenekarunkban, hirtelen nem tudtam mire vélni a dolgot. Valami olyasmit kezdtem mondani neki, hogy tudod, ez más, mint az a bizonyos jazz, meg, hogy nem végeztem iskolákat, ilyesmi... Nem tanultam jazz-elméletet, és valamiféle saját zene-elméletet próbálok összerakni magamnak, kialakítottam egy saját világot. Ő megerősített ebben. Mondta, hogy épp ez az érdekes benne! Csináld, amit gondolsz, és aköré fog felépülni az egész.

A többiek is sokat segítettek, főként Marci, aki fantasztikusan izgalmas zongorista és ütőhangszeres is, saját utakon járó Szakcsi-tanítvány. Megmutatta a vázlatait. Jó volt látni, hogy nemcsak én vagyok ilyen „különc”. Az biztos, hogy részemről úgy tűnt, mindez ugrás az ismeretlenbe. Azóta kezdem úgy érezni, egyre több jelenség ismerős.

- Nem vitás, hogy a te projektedről van szó, mégis: ki volt, aki összefogta hozzá a társaságot?

- A csapat megteremtése nagyban Pali érdeme. A fia, Marci pedig zeneileg, a hangszerelés által fogja össze a zenét. Én a gondolati labdákat dobom fel. És mindnyájan összefogunk.

- A közös munka során mennyire próbáltál a jazz-muzsikusok várakozásainak megfelelni, vagy a saját szempontjaidat igyekezted érvényesíteni inkább?

- Jellemző rám, hogy amit megszeretek, abba belevetem magam. A Palival való hosszas beszélgetések megerősítettek abban, hogy kövessem a saját elgondolásaimat. Ebben a többiek is segítettek. Az egyik próbán az improvizatív részeket úgy kezdtük el gyakorolni, hogy szándékosan provokáltam ki teljesen másféle irányokat. Ezt semmilyen más formációban nem sikerült megtennem eddig. Mások feltették a kezüket, hogy nem ezt beszéltük meg! Most viszont ment tovább a zene. Ricsi figyelt és követett. Marci a jellegzetes kromatikus megoldásaival be-beszurkált, mindig a lehető legjobbkor. Pali azonnal ráérzett a váltásaimra: áttért olyan fajta kíséretre, amelyben lehetővé vált számomra, hogy arra menjek, amerre én szeretnék. Ezzel én óriási megerősítést kaptam. Ricsi mosollyal utána megveregette a vállam, hogy „Bármit játszhatsz, azonnal ott vagyok”. És ott is volt, ott is van!

- Mennyire vagy elégedett a végeredménnyel, vagyis a lemezanyaggal?

- Több, mint elégedett vagyok. Ez óriási dolog számomra, de nem akarok túlzásokba esni. Sok helyről kaptam pozitív visszajelzést. Koncertezni fogunk Komarnoban a RÉV Klubban és az Ördögkatlan Fesztiválon is. Megvan a konstelláció ahhoz, hogy együtt maradjon ez a társaság.

- Ez a lemezed is szerzői kiadásban jelent meg. Hogyan lehet hozzájutni a CD-hez?

- A koncertjeinken és a Quimby koncerteken is meg lehet vásárolni. Vannak befogadó helyek, például Pápai Sanyi a Wave-ben.

- Tekinthető ez a lemez egyfajta születésnapi ajándéknak is önmagad számára?

- Abszolút, és így is tekintek rá! '58-ban születtem és 58 éves vagyok. Ez úgy is érdekes, hogy nem vagyok benne a szám-misztikában.

- Egyébként mióta használod hivatalosan a Dódit mint művésznevet?

- A művésznév – hivatalos formában - mintegy tíz éve megvan. A családi becenevemből alakult ki. Úgy éreztem, hogy érdemes továbbvinni, mert végül is ez vagyok én.

Olasz Sándor