És következzék a nagybetűs ZENE – előtt egy kérdés. Az milyen, amikor egy hírhedt detoxikálóról neveznek el zenekart? Punkos? Naná! Helyes a bőgés, kedves oroszlánjaim! Azt pedig, hogy világszerte elismert punk-horda lehetett volna/volt az idén 20 éves Dropkick Murphys, a kislemezeikből összeállított albumukból mérhetitek le legnagyobb találati pontossággal. Mert, az ugyanebben az érában (1997-ben), másik énekes főszereplésével készült első nagylemezükön már megmutatkoznak a kelta punk-rock alapvető jegyei, amelyeket – alaposan felturbózott formában – máig magukon hordoznak.
Igen, a kerek évforduló ünnepét elhozva érkeztek ismét hozzánk, aminek örömére piros-fehér-zöld fényekbe öltöztetve jelent meg a zenekar neve a színpad mögötti kivetítőn. És, nem csak hogy nem feledkezett meg a mai csapat a régebbi felállásról, hanem alaphangon fél órát szenteltek az első korszakuknak – az ős Murphys-fanatikusok legnagyobb örömére.
Akik nem „csupán” szép számmal voltak, hanem csurig megöltötték a Tracket. Az italpultok kiszolgáló egységei nem kevés létszámhiánnyal küszködtek, mi pedig konkrétan szomjan haltunk, de a koncerthangulat kérem, hibátlan volt!
Pár másodpercre elsötétült a színpad, mintegy a korszakváltást jelezve, mégpedig dudaszóval megtámogatottan! Következett az énekes Al Barr nevével fémjelzett kelta punk-rock felvonás, amelyből alapvetően két történés maradt ki. Egyik: a magyar szíveknek különösen kedves balladájuk (a Fields Of Athenry), amelyet a Firkin is feldolgozott. A másik pedig – nem csekély meglepetésemre – egy az egyben a tradicionális ír nóták! Utóbbi konzekvenciája az, hogy akinek ennyi hatalmas saját slágere van, annak nincsen szüksége internacionális panelekre! Ehhez a hallgatólagos megállapodáshoz olyannyira tartották magukat a srácok (bocs kisasszony, ott a billentyűk mögött), hogy a „klasszikus” best of-albumukról is csak kevésszer vettek elő nótákat. Közülük a fuvola által bevezetett The Auld Triangle volt az első, amelyet – az addig elhangzottakhoz méltóan – alaposan be- és felpörgettek. Gyorsan be kellett látnunk tehát, hogy számtalan remekbe szabott nótája van a zenekarnak: sokkal több annál, mint amennyi ráfér efféle kiadványra, és így jártunk jól, hiszen azok frenetikus hatása nem maradt el! A megszólalásra sem lehetett különösebb panasz, így nem lepett meg senkit, hogy a zenekar és közönsége gyorsan (és persze mindvégig kitartóan) egymásra talált, aminek következtében fantasztikus koncerthangulat részesei lehettünk. A légkör – a színpadon és a színpad előtt egyaránt - kohászati hőfokon izzott! A Bastards On Parade elől már végképp nem volt menekvés, mivel a fene sem akart a kerítésen kívülre szökni. Némi meglepetésre az első Boston-ihlette nóta, az I'm Shipping Up to Boston erősen a buli vége felé következett csak elő.
Bebizonyosodott közben, hogy bizony valamennyi Dropkick Murphys-koncert Szent Patrik-ünnep Budapesten, légyen az kinek-kinek sörös, boros, netán pálinkás, légyen az az év bármelyik napján, és ez így annyira rendben van! Jól tűrjük, hogy ennek a nagy népszerűségnek örvendő szenteknek valahogy sosincs szabadnapja.
Nyilván, a ráadás-blokkban végképp! A punk-himnusszá nemesült Kiss Me, I'm Shitfaced alatt pendült meg az elmaradhatatlan záróakkord: a csajok színpadra özönlése. Az, hogy ki ért közülük békésen haza, kinek ért véget az estéje az öltözőben, kinek szállodában, természetesen a legszigorúbb magánügy.
Látszólag nem tartozik ide, de létezik Szegeden egy Faktor nevű blues-zenekar, amelyik az alábbi veretes sort alkotta: „Álmaink női hiába híznak el, a húszéves lányok nem fogynak el”. A bostoni Dropkick Murphys pedig nem tett kevesebbet annál, hogy élőképpel illusztrálta mindezt. Tartsa meg Szent Patrik a szokásukat abban a reményben, hogy jóval hamarabb viszontlátjuk őket a negyedszázados létük össznépi köszöntésénél!