Ők négyen akarva-akaratlan generálják az örökzöld vita-témát a jazz mibenlétét illetően. Egyetlen kérdést teszek a minden érdeklődőnél felötlők kérdései mellé: mindenkor jazz lesz a végeredmény, ahol és amikor jazz-muzsikusok játszanak? Hát ez az!
A jazz-ben szabály (állítólag), hogy a free-nek is szvingelnie kell. (Hallottam példát, hogy tényleg.) A szóban forgó alkotás íratlan szabálykönyve azonban Dódi birtokában van, vagyis – Vasvári Marci záró számának kivételével – valamennyi az ő szerzeménye.
De nem. Ezen a lemezen nincsenek szabályok. Történések vannak csak, leginkább két, külön-külön is érdekes zenei világ találkozása eredményeként. És azok kölcsönhatásai – amelyek az ötszámos zeneanyag egyedülálló különlegességét adják! Megfejthetetlen, miként inspirálja egyikük muzsikája és személyisége a másikát, aminek eredményeképp mindenki a legjobbat hozza ki önmagából - márpedig ez történt végső soron. A végeredmény a különböző zenei rétegek (ha vannak ilyenek) egymásra rakódása. Ha igen, hogyan, miként? Ez az, amit nem könnyű megmagyarázni, szavakba önteni (alighanem ezért késett annyit ez a recenzió), ám ez az én gyönyörű feladatom most.
Úgy vélem, az egyik legnehezebbet a legelején oldották meg a fiúk – mondanom sem kell: teljes sikerrel. A lassú tempójú malleKAT-prológ és az azt megtámogató intró után teljesen más irányba mutató trombita-megszólalással – végső soron a zenekar koncepcióját kiteljesítő Wonderland hangzott fel, és tényleg. Ez a szám önmagában véve is csodavilág!
A majdnem teljesen instrumentális címadó szám hasonló izgalmakat rejteget: a csapatjátékban különösen, mert ezúttal ebben erős a társaság. De ahogyan hozzá teszi a magáét Kőszegi Imre, Vasvári Pali meg a többiek… Jujj! Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy ez világszám? Szóljatok rám, verjetek fejbe, aztán másképpen gondolom. Talán. Addig azonban semmiképp sem.
És a non plusz ultra. Az ezúttal Fishy Song II. cím alatt futó, a Quimby-repertoárban is hallható (úgy veszem: közismert) Nice Day n-edik verziója az, ami tökéletesen jellemzi a lemezanyag egészét. Vagyis: a teljes szabadság – a tökéletesen hatásos, mégis reális feltételekkel, vagy ha úgy tetszik: keretekkel. Itt könnyű szívvel befejezhetném az értékelést, hiszen majdnem mindenről beszámoltam, csakhogy. Még van mondanivalóm, hiszen a további két track sem kevésbé figyelemre méltó.
A Méltatlan Gyerekek II. e négyperces verziója maga a tökély – abban a tekintetben, amennyit ebből a számból ennyi idő alatt kihozni lehetséges.
És a negyedórás Stilo II. Vasvári Márton névjegy-letétele a honi zenei életben. Vele az elektronika, ergo: a modernség. Mégis: a hagyományok folytatása, egyszersmind a generációk „összebékítése” lehetne a programja, ha nem lenne álságos ilyesmiről beszélnünk ez esetben. Mert a szám ugyanúgy „őrült”, ahogyan a többi, csakhogy egy apai melegségű bőgő-szóló is került bele valamiképp, és ez a pont az, ahonnan tényleg nincs tovább. Valami összegzés-féle maradt csak.
Igen. Ez a muzsika egyszerre a közelmúlt és a jövő zenéje. Szörnyű, egyszersmind felemelő érzés ennek a tudata. Mindez azonban elegendő ok, hogy időt szánj a Tak-Tak meghallgatására ma, holnap és bármikor máskor. Egyszerűen tudnod kell, mi marad meg a jelenünkből, ha viszonylag szűk kör ismeri is meg ezt a lemezt és talán még kevesebben ismerik fel közülük az iménti teóriát, de attól az - meggyőződésem szerint – igaz. Alsó hangon ez a CD az év lemeze.
Tak-Tak. Micsoda kattanás!