Ma 2017. augusztus 22. kedd, Menyhért napja van

Simon Géza Gábor szerk.: Magyar Jazzkutatási Konferencia 2016

A téma aligha vetekszik egyetlen orvostudományi konferencia köz-hasznával és jelentőségével sem, de a fontosságához aligha férhet kétség. Egy szűk réteg számára, amelynek bármiféle köze van a jazzhez, nem közömbös a dolog, sőt. A „szakma” pedig elkényeztetettnek érezheti magát, hiszen ezt megelőzően 16 évvel ezelőtt volt (Tatán, még korábban Sikondán) hasonló konferencia, de ez az első ilyen rendezvény, amelynek előadásai megjelenhettek könyv formájában.

Egyáltalán: mire jó az ilyesmi – kérdezhetnék a tájékozatlanok vagy a kétkedők. Nos. Ismereteket bővít, meglévőket pontosít, netán figyelmet felkelt bizonyos tények vagy zenészek iránt az adott korból és időből. Nem szeretném túldimenzionálni az eseményt. Annyi biztos: ránk fért (nem túlzok, amikor azt állítom: hiánypótló) ennek a kiadványnak a megjelentetése!

A konferencia szervezéséhez rendelkezésre álló idő rövidsége miatt „csupán” tucatnyi előadó a legkevésbé sem a „tizenkettő – egy tucat” színvonalán szállította a mondandóját. Olyannyira nem, hogy a kötet lábjegyzeteiben is találunk kulcsfontosságú megjegyzéseket. A könyvben elsőként „megszólaló” Zipernovszky Kornél első lábjegyzete(!) például nem kevesebbet, mint a magyar jazz kezdeti időszakát határolja be és teszi helyre érzésem szerint objektíven, elfogultságtól mentesen. (Szándékosan nem idézem. Az érdeklődők kíváncsiságát szeretném felkelteni ezzel a kitétellel is.) Első szándékból pedig megismertetve minket a húszas években a magyar jazz-életben (is) alapos nyomot hagyott afro-amerikai harsonás és táncos Earl Granstaff-fal – akinek a nevére sem emlékszem korábbról.

A magyarul is remekül beszélő német Rainer Künzler a Two Jazzers néven futó Mocsányi-Lakos duó 1928 és 1932 közötti munkásságát igyekezett feltárni – az objektivitás és a távolságtartás igényével.

A magyar jazzkutatás (a kötet szerkesztője melletti) másik „nagy öregje”, Csányi Attila – alapos körültekintéssel, számos, eddig ismeretlen (nemegyszer: fontos) tény feltárásával – kvázi elfeledett magyar jazz-zongoristákra igyekezett felhívni a figyelmet, válogatott diszkográfiával támasztva alá az elmondottakat.

És egy felesleges kérdés, amit muszáj feltenni: hol tartana ma a magyar jazz-szcéna a roma muzsikusaink nélkül? (Ugyanez felvetődhetne akár a népzene vonatkozásában, de most természetesen a jazz berkeiben maradunk.) Egyértelmű a válasz: messze nem ott, ahol ma, ahogyan az is nyilvánvaló, hogy a magyar, sőt az egyetemes jazzmuzsika sem lenne most ugyanaz, ami. A téma elismert szakértője a kitűnő gitáros Halper László, aki köteteket tett közzé e tárgyban folytatott kutatásai eredményeként. Ezúttal a magyar jazz első generációjában tevékenykedő roma muzsikusokról szólt, nem kevés érdekességgel szolgálva. (Tudta valaki, hogy Párizsból szisztematikusan ki voltak tiltva ők egy időben? És, hogy az 1900-as évek elején létezett egy érdekes orgánum, a Magyar Czigány zenészek Lapja?)

Jávorszky Béla Szilárd előadása, A magyar cigány jazzmuzsikusok tüze viszont időben inkább a mához közelít, ami alapból nagyszerű fegyvertény.

Nemes Nagy Péter mi másról beszélhetett volna, ha nem a magyar bluesról? Mintegy a műfaj összegzésének igényével (hiánypótló vállalkozás), erősen tömörítve: odafigyelve az előadások húsz percben megszabott időkorlátjára.

Az önmagának saját mikro-univerzumot kialakított gitáros, Szabó Sándor a jazz egyik lételemét, az improvizációt ragadta ki és világította meg olyan váratlan és változatos aspektusokban, ahogyan eddig – tudomásom szerint – senki nem tette meg azt rajta kívül. Mindezt a magyar jazz atyja, Szabados György esszéi szintjére emelten fogalmazva meg. Ám, ez az előadás nem feltétlenül és kizárólag a jazz-kedvelő nagyközönségnek, sokkal inkább a gyakorló jazz-muzsikusoknak szól – véleményem szerint. (Válva a konferencia egyik legkülönlegesebb előadásává.) Ezt a szöveget mindegyiküknek el kellene olvasnia, és át kellene gondolnia. Ha pedig szükséges, tanulni belőle. Azután (öt-tíz év múlva?) még inkább egy impulzív magyar jazzéletről beszélhetünk annak jelen állapotához képest. Szabó Sándor eddig két könyvet írt, és számos lemezzel illusztrálta a megállapításait, és ez itt nem a reklám, hanem a tájékoztatás helye.

A fiatal Molnár Dániel előadása, A jazz és a swing szerepe az 1949-52. közötti pesti revükben egyszerre érdekesség, korrajz – és a megidézett kor szórakoztatóiparának önön paródiája.

A (könyvben olvasható szócikk megállapításával élve) nagyformátumú jazz-zongorista, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem vezetője, Binder Károly adott rövid, ám alapos tájékoztatást a legfelsőbb szintű magyar jazz-oktatás első ötven évéről.

Simon Géza Gábor jazzkutató a nemrég fájdalmasan lezárult Benkó Dixieland Band 58 évnyi működésének „titkait” feszegette, nem kevés tanulsággal a ma zenészei számára, feltárva az eredményes menedzselés egyik lehetséges mikéntjét, annak fontosságát.

A Gramofon nevű szaklap főszerkesztője, Retkes Attila a debreceni és a szegedi jazz-fesztiválok működési mechanizmusának összehasonlítására vállalkozott. (Szubjektív adalék: nem tudom, mekkora hatásfokkal bír ebben a debreceninél erősebb művészi felhozatallal előálló, mégis kevéssé menedzselt szegedi fesztivál főszervezőjének, Drienyovszki Andrásnak a sajtó képviselőivel szembeni, mondjuk azt, hogy sajátos bánásmódja. Emiatt a magam részéről évtizedek óta nem „reklámozom” cége rendezvényeit, bármilyen színvonalasnak is ígérkezzenek azok.)

Hasonlóképp szemléletes a Mediawave történetének (jazz-produkciókra fókuszált) alakulása Iván Csaba értő ismertetésében. És, jöjjön a lábjegyzet mintegy keretbe foglalt mágikuma. Ezúttal a fesztivál fellépőinek névsorárát ismerhetjük meg ebben a formában, a free jazz kedvelőinek nem kis örömére.

Voltaképp két témát hiányoltam ebből a rendkívül érdekes, értékes és hasznos kötetből: a mai magyar jazz-életről tartandó, többé-kevésbé átfogó előadást (tudom, hálátlan téma: valakik így is, úgy is kimaradnak belőle), és Ittzés Tamás Liszt-kutatásainak legfrissebb eredményeit.

Sebaj. Így biztosan akad „kibeszélni való” legközelebb is, de az előadások publikálására vajon lesz-e újabb alkalom?

olasz