Egészen gimnázium végéig úgy tűnt, a matekhoz sokkal nagyobb tehetségem van, mint a zenéhez. Tanultam, mert érdekelt, és ment is. Érettségikor nem tudtam még, hogy mivel szeretnék foglalkozni, ezért mentem informatika szakra a műszaki egyetemre. Egyszerűen ez volt logikus. Közben elkezdtem zenekarokkal fellépni, és jazz-éneket tanulni. Egyértelműen éreztem, hogy ez egészen más, sokkal erősebb élményeket ad, mint bármi, amivel azelőtt foglalkoztam. Egészen új élmény volt kiállni és énekelni. Teljesen feloldódtam benne. Igazi függőséggé vált. Sokáig tartott, mire be mertem vallani, hogy semmi nem érdekel annyira, mint a zenélés.
Biztattak?
A környezetem egyáltalán nem hitt benne, hogy ezzel kellene foglalkoznom. Nagyon kevés bíztató szót kaptam eleinte. Az első igazi elismerés az volt, amikor végre rászántam magam, hogy felvételizem a jazz tanszakra. Harminchat jelentkezőből én kaptam a legtöbb
pontot, így alakult, hogy az egyetemmel párhuzamosan jazz-ének szakra is járni kezdtem a Zeneművészetire. Ez három és fél éve volt, akkor vált életem központjává az éneklés.
A BME hogyan alakult? Kézben a diploma?
Már szinte csak a diploma hiányzik. Sajnos tolom magam előtt. Annyira más dolgokra állt át az agyam, hogy nem tudok visszatérni a matekos tanuláshoz. Azért még próbálkozom, de már biztosan nem lesz belőlem informatikus.
Kevesek tudják, hogy első albumod, a Speak Low ritka sikert aratott – Japánban. Nem mindennapi történet ez egy pályája kezdetén járó ifjú hölgytől!
A Speak Low-t valójában egyfajta demóanyagnak szántam. Ugyan hivatalosan kiadtam magánkiadásban, alapvetően az volt a célom vele, hogy legyen egy jó anyagom, amivel lehet koncertet szervezni, amit meg lehet mutatni bárkinek. Nagyon meglepődtem, amikor Japánból megkerestek.
Megkerestek? Japánból. Egyre izgalmasabb!
Fogalmam sincs, hogyan találtak meg! Valahogyan rám bukkantak az interneten. Azzal szoktam viccelődni, hogy biztos összekevertek valakivel. Először egy terjesztő cég kért meg, hogy küldjek példányokat a magyar kiadású Speak Low-ból. Az a pár darab olyan gyorsan elfogyott, hogy hamarosan megkeresett egy tokiói kiadó, a Nature Bliss, hogy szeretnék saját kiadásban megjelentetni. Így adták ki Japánban az albumot tavaly júliusban. A megjelenés hetében rögtön a legnagyobb japán lemezbolt hálózat, a Tower Records vokális jazz eladási listájának élére ugrott. Ekkor készültek azok a fotók, ahol a lemezboltban az én lemezem volt az első polcon - és Norah Jones a harmadikon. Áprilisban ugyanez a kiadó jelenteti meg kint az új lemezünket is, aminek kapcsán májusra turnézni hívtak bennünket Japánba. No, ezt nagyon várjuk, és nagyon izgulunk.
Most saját csapatod kísér, de felléptél jónéhány formációval.
Két és fél éve alapítottam jazz kvartetemet. Ma ez a legfontosabb számomra zeneileg, de tényleg sok egyéb zenekarban és sok műfajban megfordultam már. Életem első énekes fellépése még gimiben volt, egy barátaimmal alapított rock zenekarral énekeltem a Metallicától az Enter Sandman-t… Első jazz fellépéseim Böhm Dani triójával voltak húszéves korom körül, és akkoriban Tigriccsel egészen érdekes elektro vízeken eveztünk pár fellépés erejéig. Ma a kvartetem mellett az Erik Sumo Bandnek vagyok teljes értékű tagja, de az elmúlt években számos izgalmas vendégszereplésem is volt, pl. a Korai Öröm, PASO, Free Style Chamber Orchestra, Budapest Jazz Orchestra, Colorstar, Fugato Orchestra zenekarokkal. Több kortárs táncos produkcióban is részt vettem énekesként. Nagyon fontos
számomra, hogy ilyen sokszínű a zenei pályám, mert így mindig új területekről érnek impulzusok, és sosem válik unalmassá, vagy rutinná a zenélés. Ha ez bekövetkezne, abba is hagynám.
Tehát szó sincs arról, hogy csak a jazz.
Egyáltalán nem ragaszkodom a tiszta jazzhez! Szerintem az én zeném sem az. Igaz, hogy jazz hangszerelésben, akusztikusan szólalnak meg a dalok, de a groove-okban, számszerkezetekben, dallamvilágban tetten érhető, hogy nem csak jazzt, hanem sok pop, nu-jazz, elektro, lounge zenét is hallgatok. Az Erik Sumo Band-ben például nagyon jó énekelni, egy koncert leginkább arról szól, hogy a barátaimmal bulizom a színpadon. Ebben persze zeneileg kevésbé fejezem ki önmagam, mint a saját együttesemmel, de ettől még a Sumo is nagyon fontos nekem.
Ha már itt tartunk: kiket hallgatsz szívesen?
Nagyon sok előadót hallgatok. Nem rövid a lista: Abbey Lincoln, Nina Simone, Joni Mitchell, Björk, Marlena Shaw, Sting, Regina Spektor, Lizz Wright, Ben Allison, John Coltrane, Camille, E.S.T.
Új lemezed saját szerzeményeidet tartalmazza. Hogyan születtek a dalok?
A Speak Low megjelenésekor sokan nekem szegezték a kérdést, hogy én írtam-e a dalokat? Éreztem a csalódottságot, mikor meghallották, hogy standardeket énekelek, hiszen ilyen lemezből van több tízezer. Dallam- és szövegötleteim korábban is voltak, úgyhogy gondoltam, legalább megpróbálom, tudnék-e teljes dalokat írni. Ez másfél éve
volt, ekkor vittem el a két első dalomat remegő kézzel a zenekarom elé egy próbára. Köztük volt a Too Early, amely nemrég vezette a Petőfi Rádió játszási listáját. Szóval az első próba után felbátorodva újabb és újabb ötleteket dolgoztam ki, míg végül összejött egy
lemeznyi dal. Így született a You Don't Know It's You.
Mit vársz a lemeztől?
Sokaktól hallom vissza, hogy nagyon tetszik nekik a zeném, pedig korábban sosem hallgattak jazzt, egyáltalán nem jártak jazz koncertre. Számomra ez a legnagyobb sikerélmény! Nagyon örülök, hogy ki tudom nyitni az emberek fülét olyasmire, ami eddig nem érdekelte őket.
Főállású énekesnőként ténykedsz?
Igen, ebből élek.
Hogyan állsz az énektanulással?
Idén diplomázom a Zeneakadémia jazz tanszakán. Diplomás jazz-ének előadóművész és tanár leszek.
A közeljövő tervei?
Az új lemezünk felvétele óta eltelt hónapokban nagyon sok zenei és érzelmi impulzus ért, amikből számos új dal született és születik. Sokat már a koncertjeinken is játszunk. A nyáron stúdióba is vonulunk, de hogy az új album pontosan milyen lesz, még nem tudom. Az biztos, hogy kevésbé lesz melankolikus, mint a You Don't Know It's You, mert sokkal jobb passzban vagyok, és így dinamikusabb számok születnek, mint egy éve. Tervben van egy remix album is.
Hogyan látod a honi zenei életet? Szinte mindent eláraszt a gagyi, az értékes produkciók csak szűk réteghez jutnak el…
Sok a gagyi, az biztos. De a helyzet egyáltalán nem kilátástalan. Nem szabad alábecsülni a közönséget, igenis kell Petőfi Rádió, kell színvonalas jazzkoncert. Egy művész sosem dőlhet hátra, a közönségért mindig meg kell dolgozni, és hiszem, hogy az eredmény nem marad el.
Nem zavar, hogy a percemberkék fércművei összehasonlíthatatlanul nagyobb reklámot kapnak, mint például a te megmozdulásaid?
Az elmúlt időszakban azért az én publicitásom sem volt kicsi. Mint már említettem, például a Too Early című dalom vezette a Petőfi Rádió játszási listáját, amit az egész országban hallgatnak. Ez nyilván nem mérhető egy valódi médiasztár ismertségéhez, de nem panaszkodom, sokan tudnak rólam ahhoz képest, hogy jazzénekes vagyok. Sokkal többet számít az, ha azt érzem, hogy vannak emberek, akikre mélyen hat egy koncertünk, és hosszú levelekben ecsetelik, hogy mekkora élményt kaptak. Nem baj, ha ebből nem jönnek százezrek, sokkal fontosabb, hogy tényleg élményt tudjunk nyújtani, hogy örömet szerezzünk az embereknek. .
A külhoni lehetőségek mennyire foglalkoztatnak?
Egyelőre itthon is nagyon sok munkám van. Természetesen fogok próbálkozni külföldön, elsősorban Európában. De itthon sem rossz, sőt.
Kinek a munkásságát tiszteled-szereted a legjobban?
Példaképem egyértelműen Joni Mitchell.
Miért?
Mert nem csak énekel, de fest is. Mindig nagyon felnéztem azokra, akik sokoldalúan tudják kifejezni magukat. Jómagam is így vagyok ezzel: számomra a zene terápia, amely segít feldolgozni, megélni az érzelmeimet. És hogy ez még másoknak is örömet okoz, hát… Ez egyszerűen szuper!