Ma 2017. május 24. szerda, Eszter napja van

Privát rocktörténelem-könyv, nem kevés extrával

Be kell vallanom, a Döncivel való ismeretségünk egyoldalú maradt, holott alakulhatott volna másként. Rajtam múlott, a bűnös én vagyok. Most – holtában vagyok kénytelen kiengesztelni őt (amennyiben ez lehetséges egyáltalán) könyve recenzálásával.

Mi történt és mi nem? A magánügy-jellegén túlmutatva ez a sztori is – csakúgy, mint az ő munkája - egyfajta kordokumentum, azért mondom el. A Rockinform akkori munkatársaként interjút szerveztem Döncivel a 2002-ben elhunyt rock-költő Dixi posztumusz CD-je megjelenésének apropóján olyan időszakban, amikor a lap kényszerűségből túllépett a békés alkotói korszakán. A Hammer volt épp a gazdánk, „aki” azzal a ma már nyilvánvaló céllal vásárolta fel lapunkat, hogy azt ellehetetlenítve alakítsa ki monopolhelyzetét a zenei magazinok piacán – és az idő őt igazolta. (Hány hasonló helyzettel fog találkozni a történész, akinek lesz bátorsága és lehetősége megírni a magyar gazdasági privatizációk hiteles történetét?) A cél érdekében a Hammer bevetett valakit, aki rendszeresen belekanolt az interjúkba a szerzők tudta és beleegyezése nélkül, jócskán leamortizálva azok minőségét. Miután a sokadik interjúmmal történt mindez, berágtam, és lemondtam – másokéval együtt - a Döncivel való beszélgetést. A döntésem jóvátehetetlennek bizonyult, mert hónapokkal később a halálhíréről értesültünk.

Igen, az Európa Kiadó gitárosaként (is) széles körben megkedvelt Dönci (Dénes József 1957-2008) önéletírása amellett, hogy a magyar rock történetének szerves része - korrajz, mégpedig egészen sajátos látószögből. Ő ugyanis egy széthullott arisztokrata család sarjaként – hogy, hogyan nem - intézetbe került. No, innen szép nyerni, vagy nem veszíteni legalábbis. (És Dönci nem veszített.) Ahhoz persze fel is kellett nőnie valahogy. Úgy, ahogyan lehetett. A vágyakon messze innen, az adott lehetőségek határain lavírozva. Determinált közegben szocializálódott barátokkal, a késő kádári társadalomban. Utóbbi felülről összezárni látszódott, Dönci közvetlen környezete, közege, annak szellemi frissessége azonban nagyon is nyitottnak bizonyult. Olyannyira, hogy ma keresve sem találnék hasonlót, bár ha nagyon keresném… Nem tudom.

Ezzel együtt a zene felé vezető út mindenkor és mindenhol rögös, mégis valamiképp kiszámítható, a szerencse-faktor okán viszont éppen hogy kiszámíthatatlan. Közben bekövetkezett az ún. rendszerváltás, és eljött pár reményteli év a reménytelenség után, amikor megnyíltak lehetőségek, kialakultak alternatívák, szinte minden fronton. Akkor néhány szerencsés csillag összeállni látszott. Vagy csupán úgy tűnt, mintha úgy történne. (A dolgok tényleges mikéntje logikusan felépítve, rendkívül olvasmányosan fogalmazódott meg a könyvben.) Aztán eljött a pillanat, amikor a kor egyik szellemi vezére, Baksa-Soós János azt mondta Döncinek: immár „eljutottál a tejutcagyerekek szintjére”. Ergo: mától bármit megtehetsz, amit csak akarsz. Ennél több? Mi kell még, mi jöhet még? És jött, aminek jönnie kellett. Az isteni és a színpadi fény együtt vagy ideiglenesen, és a vele járó árnyak.

Mindezeket Dönci szinte véget nem érő sztorijait olvasva láthatjuk lelki szemeinkkel, hiszen bőven volt mit mesélnie. A múlt megszépítésének legcsekélyebb szándéka nélkül, szinte önmarcangoló őszinteséggel. (Érdemes egyáltalán másként hozzáállni az efféle önéletíráshoz?)

És a fránya, csúfondáros korszellem… Emlékszik rá valaki, hogy az első választási kampánya idején a Fidesz felhasználta az Európa Kiadó alábbi sorát: „A helyzetnek nincs semmi oka, hogy megváltozzon magától.” Mert hogy Dönci Írásba adta, hogy ő emlékszik, ma pedig ott tartunk, ahol tartunk.

Mozaikszerű az írásműve, mégsem csapongó. Ugyanakkor hihetetlenül mély, már-már titokzatos belső intellektus fogja össze, amire – Dönci többszörösen összetett személyiségén kívül – nehéz egyéb magyarázatot találni, amennyiben szükség lenne rá.

Ennek a többszörösen összetett személyiségnek szerves részévé vált – az örök kívülállás, mint létforma és a „szökés”, a sors-szerűen és kivédhetetlenül leosztott problémákra adott, pillanatnyi megoldásnak tetsző lehetséges válasz. Azon túl két láthatatlan csapda leselkedett rá: a megtisztulásnak hitt hit és a minden és mindenek elől való menekvés csalóka médiuma, az alkohol. Mellettük a házasság intézményébe vetett hit. Dönci kimerítő „válaszait” – úgy érzem – nem hogy megítélni nincs jogom, de idézni sem belőlük. Mégis.

Ezek a „válaszok” pontosan olyanok, amelyek Dönci mindenkori élethelyzetéből logikusan következtek. Tévedett-e vagy sem? Ha olykor igen (szerintem nem), nos, bárki számára fenntartott a tévedés joga. Esendő lelkek vagyunk, és halandó testek. Mégis.

Mindenki szeretne valamiféle nyomot hagyni maga után. Kik a zenében, hogy a haláluk után évtizedek múlva is hallgathassák muzsikájukat az utánuk következők. Kik az írásaik által. Döncinek ha késve is, de mindkettő megadatott. Akiknek pedig egyik sem, talán vigasztalódhatnak a tudományos vagy művészi eredményeikben. A hétköznapi lehetőségeket (cica/kutya vs. gyermekvállalás) most inkább hagynám.

Mert van ez a könyv. Egyfajta lehetséges alternatíva minden és mindenek ellen. A Mindentudás tételének tökéletes abszolválása az Élet egyetemének államvizsgáján, ahol az „öregkor” felmondására nem hagyott időt a felelőtlen bizottság.

Sejtelmem sincs, hogy Dönci életében kik és mennyien tudtak erről a hiánypótló fontosságú írásról, és hányan tettek érte, hogy valaha (a munka befejezése után 11 évvel) a nagyközönség elé kerülhessen e sajátos darabja az ő életművének. Utóbbiaknak el nem múló hála és köszönet.

Dénes József: Szökésben – Dönci visszaemlékezései

Jaffa Kiadó 2016.

olasz