Visszafordítva a nyelvet, mindez persze akkor igaz, ha az alany fogékony ezt észrevenni, de a módszerváltás óta tudjuk, hogy „Pavlovi reflex-szel nem lehet jól lakni”. Így hát, tessék figyelni, tessék felfedezni, hisz nem lehetünk önnön belső ritmusunk nem ismerői, megtagadói.
Ennek lényegére a fender-nyüstölő, mélyhang-virtuóz, harlemi srác, William Henry Marcus Miller Jr. nagyon ráérzett, és ezt az evidenciát legújabb albuma természetes módon tükrözi vissza. Aki nem ért velem egyet, az most hagyja abba az olvasást és tépje szét a monitort apró fecnikre, a reflex dolgában pedig azt mondom, nyeljen egyet!
Direkt túlzásként hat a következő megállapításom - csak hogy tovább forrjon az agysejt-vegyület -, de azért van benne valami! Bár úgy tudnék levegőt venni, mint amilyen játszi természetességgel csalja elő húrokból a hangokat Marcus!
Emblematikus játéka (nevezzük akár Millerikumnak), amiről szinte azonnal felismerhető a manusz, slappelésenként mar bele a húsba, húzza össze a motort, és készteti még a laikus ujjakat is a léggitározásra, és egy-egy dallam utáni spontán tetszésnyilvánításra. Yeeeeeeeee!
Gitárjátékában a mostani albumon is nagyon jól használja, illetve ötvözi a lágyan nyújtott és a defibrillátor hatású hipergyors hangok pofonszerű játékát, meglátásom szerint ez utóbbit újraélesztésnél sikerrel használhatnák az orvostudomány terén is.
A közös halmaz a mostani lemezen is a jazz, a funk, az r’n’b’, és a soul stílusok. Ez a zseniális fúzió adja meg a bukéját az olyan adaptációknak, mint Deniece Williams 1977-es Free-je vagy Lalah Hathaway dala, az Ohh, illetve Stevie Wonder Higher Ground-ja.