Általában rejtély, hogy melyik költő melyik verse kerül képbe az adott zenekarnál és miért. Most azonban nyilvánvaló a koncepció: az évszakok többszöri körforgása, ami alapjáraton természetes, itt viszont fontos. Nem a jobb ötlet hiánya hozhatta ki ezt az alkotókból, sokkal inkább az elképzelés, amely szerint az anyag egészének változatosságát alapozza meg mindez. Mert mi lehet más célja a versek megzenésítésének, mint a költői sorok hangulati megjelenítése – a zene nyelvén?! És ebben az Amatild – a harmadik lemezéhez érkezve – jó lett. Sőt. Nagyon-nagyon jó! Pontosan ilyen (színvonalú) az a „történet”, amikor egy zenekar felnő a maga választotta feladathoz! Mert.

A gitáros Veress Gábor Csabának igazolva látszik a tehetsége az egyes versekhez illő dallamok megkomponálásához és abban a szükséges ívek „megrajzolásához”. Pénzes Matild éneke pedig hol egyenletesen lángoló tűz, hol pattogó láng vagy izzó parázs. Egy a lényeg: mindenkor melegséget áraszt.

Mintegy ráadásul, olyan a zenekar, hogy tagjai közül nem kevesen férnének be egy magyar világzenei válogatott szűkített keretébe. Az egyéni képességek azonban (ha máshonnan nem, a futballból tudhatjuk) nem biztos, hogy automatikusan meghozzák az eredményes csapatjátékot. Szirtes Edina „Mókus” hangszerelése azonban  garantálja, hogy mindenki épp akkor tegye hozzá tudása legjavát, amikor azt tennie kell! Így aztán nincsenek üresjáratok, tizedmásodpercre sem. Mindig a lehető legjobbkor száll be valaki valaki a játékba. Nem is értem miért (talán, mert a sor végén áll a neve a zenekari stáblistán) külön figyeltem Kertész Endre cselló-játékára. Ő pedig, akár egy futballcsapat rutinos söprögetője, mindig a legjobbkor jön!

Emellett Mókus hegedűjátéka verhetetlen, Bede Péter (ezúttal tárogatón) sikeresen átmentette képessége Nigunban megcsillantott értékeit. A ritmusszekció (Földes Gábor és Clemente Gábor) pedig a megtestesült biztonság.

Nem kétséges: József Attila, Babits, Áprily, Pilinszky, Kosztolányi, Kányádi, a számomra ismeretlen (minden bizonnyal névrokon) Lukács László, valamint a két évvel ezelőtt az Amatild által újra felfedezett pap-költő, a Leányfalun haláláig, 1983-ig plébánosként szolgáló Puszta Sándor versei a lehető legjobb kezekbe/közegbe kerültek.

Velük vagy általuk, de legfőképp: a saját jogán az Amatild kiérdemelte a tagságot a vers-megzenésítésre szakosodott alkotók élgárdájának jeles társaságában.