A Bacsik Elekről szóló kétnyelvű kötet (bal oldalon a magyar, a jobbon értelemszerűen az angol verzió) Bevezetője is izgalmas, hiszen a külhonban készült magyar alkotásokra, lemezekre fókuszáló jazz-kutatómunka rejtelmeibe (szépségeibe és buktatóiba) avatja be a szerző az olvasóit. Csakis – mint mindig - ellenőrzött adatokat ismertet!
Hogyan is kezdődhetne másként a kötet, mint az életrajz kezdeti szakaszával. Erdélyből menekültként felkerekedett család, Mátyás utcai lakás, majd Mária Valéria telep a maga embertelen, máig emlékezetes nyomorával. De. Hangszer a kézben (hegedű), cigány-bálokon muzsikálás, már gyermekkortól! A zeneiskolában tandíj-mentesség. Aztán jöhetett a gitár, a Horváth-rokonság tevékeny, hathatós segítségével. („Patkány, „Kati”. Ismerős ragadványnevek a korai magyar jazz-életből ugye?)
A „profi időszakban” rögvest Tabányi Mihály együttesét hozta elé a jó sorsa. Mindössze 17 évesen Bacsik lemezfelvételeket készíthetett a harmonika-király zenekarával. Erre bizonyíték is van, hiszen a könyv CD-melléklettel együtt jelent meg, amely az 1947-tel bezárólag a gitárossal készült számokból szemezget nem kevesebb mint 20 track erejéig! Kár, hogy a szólista időszak később, és külföldön jött/jöhetett el a számára (bár a Radics Gábor triójával készült felvételek alapján lehetnek elképzeléseink a tehetségét illetően), amelyből itt nem kapunk további ízelítőt, de tudjátok: az a fránya jogdíj…
„Az önállóság magyarországi évei” fejezetcím mindössze az 1945-1948-as érát jelöli meg. Az esetleges katonáskodása kérdőjeles. Ám a háború után az ő pályafutása is gyorsan újjáépült. Viszont a jazz egyre kevésbé tartozott politikailag elfogadható zenei műfajnak. A következmény? Újabb beszédes fejezetcím.
„Líbia, Olaszország, Spanyolország, Portugália, USA 1948-1958”. Mozgalmasnak tűnő, de kutatási szempontból rejtélyekkel teli évtized. Már az is kérdés, hogy Libanonban vagy Teherán egyik hotelében muzsikált-e valójában (utóbbi mint tudjuk, Irán fővárosa). Egy 1958-ban bemutatott amerikai filmben pedig nem kisebb sztár, mint Jack Lemmon társaságában zenélt Bacsik Elek! (Boldog idők! Akkor még jobbára a filmsztárok voltak „a” sztárok.) És, végre.
„Bacsik Elek aranykorszaka Franciaországban 1959-1966”. A sanzonjazz, illetve a jazz legnagyobb európai olvasztótégelye, azaz Franciaország befogadta őt. Ami nem jelenti azt, hogy nem vendégszerepelhetett volna más országokban. Egyébként pedig mintegy 18 LP kiadása fémjelezte ezt az időszakot, az egyik pl. a bebop kulcsfigurájának tartott amerikai dobos, Kenny Clarke, egy másik például Dizzy Gillespie neve alatt, és így tovább. A sanzonjazz (igenis létező!) műfajában is jeleskedett kísérő zenészként, mire két, a saját neve alatt megjelent album is beért a számára. (Verzióik kiadásának kusza történetébe nem bonyolódnék bele. Az ezredfordulót követően az egyik – CD verzióban – hivatalos bolti forgalomba került itthon, ha nem mindkettő, megkésett elégtételt nyújtva és elismerést hozva előadójának.) És persze fesztiválokon való játék, fesztivállemezek, ahogyan azt kell.
Meghatározónak bizonyult számára a (halála után is) máig népszerű ikon Serge Gainsbourggal történt tartós együttműködés. Mégis, mondhatni kalandvágyból 1966-ban az Amerikai Egyesült Államokba települt.
„Amerika, Amerika 1966-1993” Már a fejezet elején kiderült, hogy rosszul mérte fel az ottani jazz-terepet: a muzsikusok helyzetét, a közönség érdeklődését, egyáltalán: az erőviszonyokat. Ott-tartózkodása első idejében jazzből nem, de alkalmazott zenékből (balett, film – pl. Quincy Jones csapatában) kijutott neki. Később két LP-t is készíthetett a saját neve alatt, amelyek sajnos nem kapták meg a kellő figyelmet, elismerést.
Azt az elismerést, amelyet az egyik francia kiadású lemezével személyemtől is kiérdemelt (már ha szüksége van Bacsiknak efféle fültanúra), művészi nagyságáért.
Jelen bio-diszkográfia a hányatott sorsú zenész, világpolgár 90. születésnapja tiszteletére készült. Az, hogy korrajzzá is váni tudott, hiteles magyar vonatkozásokkal – a szakmaiakon túl - ez a Simon Géza Gábor munkájának egyik legnagyobb erénye.