Ma 2017. augusztus 22. kedd, Menyhért napja van

Simon Géza Gábor: „Szösszenetek” a jazz- és a hanglemeztörténetből

Aláhúz, összegez – ez lenne a címe az alábbi írásnak, ha címet kellene adnom neki (nem kell), amit aztán illene, sőt meg is kéne indokolni jól, mintegy bevezetésként. Valahogy így.

Az összegzés ténye szinte vitathatatlan, ám szó sincs arról, hogy a maholnap 70 éves jazzkutató utolsó kötetét tartanánk a kezünkben, hálistennek. Az idei évre (2016) várjuk az újabb SGG-könyvet, amely e sorok írásával egy időben meg is jelent. Egyáltalán. Hogy is van ez? „Szösszenetek” - nem kb. 50, hanem közel 450 oldalon. Gyanús a történet ugye? Nem késhet hát az újabb magyarázat, ami nem egyszerű. Mert. Az asztalfiók kisöprése lenne mindez? Esetleg tudományos-ismeretterjesztő munka? Portré? Ez mind egyszerre? (Igen!) Egyáltalán, ki az a Simon Géza Gábor? Jó kérdések - mondják ilyenkor. Csakhogy ezúttal válaszokat is kaphatunk mindegyikre, mégpedig erősen közelítve a megfejtésekhez. De miféle válaszokat?

Részben olyanokat, amilyeneket a közelmúlt (a hetvenes évek) kultúrpolitikája nem volt képes eltűrni/elviselni. A „kor” pedig kegyetlenül folytatódik anélkül, hogy abbamaradt volna, mivel bizonyos téziseket vagy politikai lépések megtételét továbbra sem látjuk tisztán. Egyelőre. De megpróbáljuk megkísérelni, és ebben van segítségünkre ez a könyv, mivel rávilágítani, ráfókuszálni próbál a magyar jazz történetének néhány homályos és/vagy neuralgikus pontjára – majdnem teljes sikerrel.

A megrendelt, mégsem közölt és persze a megjelent jazz-témájú írások sora – ezek képezik a könyv első fejezetét a „meglepő” Cikkek cím alatt. A nyomtatott sajtó a természeténél fogva nem alacsony terjedelmi korlátot állít, ezért itt elengedhetetlenül fontos a tömörítés, a lényeg-látás, az interjúk alkalmával a legfontosabb kérdések felvetésének képessége. Az íráskészség extra bónusz, kivált, ha mondanivalóval társul. Márpedig az összes muníció Simon rendelkezésére állt és áll mindenkor, amelyet már a Magyar Ifjúságban megjelent korai írásai igazolnak. Sőt. „Lejön” belőle a majdani életre szóló, feltétel nélküli elhivatottság is, amely – a dolog természeténél fogva - később hozta meg a gyümölcseit. Az édeset és a keserűt egyaránt.

Egyszersmind az a szándék is levehető, hogy az országos, hivatalos lapban „nép-nevel” a jazz területén, csakúgy, mint később a „szamizdat” Jazz Stúdiumban, a frankót azonban kisebb orgánumokban írja meg: kritizál kőkeményen, ha az aktuális koncert (produkció) azt érdemli. Érdekesség, hogy számos írás ebben a kötetben jelent meg először – magyar nyelven.

Ami azonban a legfontosabb: a magával ragadó írásmunkák által szinte részesei lehetünk a magyar és a nemzetközi (sokkal inkább a kelet-európai, mint az amerikai) jazzélet legfontosabb eseményeinek, megismerkedhetünk azok alakítóival, formálóival – mindent egy, a tudásával a képtelenség határát súroló jazzkutató szemszögéből láttatva.

Egyszer aztán – szinte törvényszerűen – elkövetkezik egy lábjegyzet az egyik írás alatt – amely a hazai („háborús”) viszonyokat és az enyhén szólva is egészségtelen körülményeket tükrözi – a jazz kezdetének és korai időszaka megítélésének különbsége, valamint a hatalmi hierarchia, a befolyásosság nagyfokú különbözősége miatt. Sajnos. A legfontosabb talán mégis annak az egyértelmű jelzésnek a vétele, hogy SGG a mai napig ott tartja a kezét a magyar jazz-múlt ütőerén – a jelen és a jövő zenéje értékelését meghagyva a fiatal jazzkutató-nemzedék számára.

A könyv második fejezete a Tanulmányok, előadások címet viseli. Első darabja, a Ragtime az Osztrák-Magyar Monarchiában – tíz évvel később (közel hasonló címmel) önálló kötetté teljesedett. A további írások között nem kizárólag jazz-tárgyúakat (hanem pl. hanglemez-történetieket) találunk, ami közel sem jelenti azok érdektelenségét, sőt. A jazzkutató Csányi Attilára emlékező, a munkásságát elemző írást pedig – a személyes ismeretség, találkozások okán – nehéz volt megindultság nélkül elolvasnom.

Végül, de nem utolsósorban a záró fejezet: Interjúk SGG-vel. Okos, de sosem okoskodó. Személyes, de a legkevésbé sem személyeskedő írások gyűjteménye ez, amelyek általában egy-egy esemény apropóján készültek, de mindig túlmutattak rajtuk. És ez így van rendjén, hiszen aki a magyar jazz ügyét képviseli, nem lehet ügyetlen akkor sem, ha senki nem kérte vállalása megtételére. Így csak az aranyáron mérhető, felhalmozott „jazz-tárgyi” tudás van, és a segítségével megírt, minden tekintetben súlyos könyvek, mint ez például. Szerzője pedig az egyetemi katedra nélkül is valóságos jazz-professzor: Simon Géza Gábor.

- olasz -