Szakmailag sok minden történt, nagyon sokat játszottam különböző formációkkal, számtalan izgalmas eseményen sikerült részt vennem. Magánéleti nehézségeket is hozott 2016, sajnos sok mindenen kellett átmennünk feleségemmel, de remélhetőleg már túl vagyunk rajtuk.

2016-ot a tengerentúlon kezdted, nem is akárhogyan, hiszen a világ leghíresebb hangszerkiállításán, a NAMM-on szerepeltél.

A DV Mark standját erősítettem a vásár négy napján, naponta többször is játszottam. Aligha kell mondanom, ez valóban nem hétköznapi történet, arról már nem is beszélve, hogy mi mindent láthattam-hallhattam.

Kik gyakorolták rád a legnagyobb hatást?

Az különösen jól esett, hogy Greg Howe és Frank Gambale – akikkel már a frankfurti vásáron is egy standon szerepeltem – régi ismerősként, kedvesen köszöntött, minden nap jól eldumálgattunk. De az sem mindennapi dolog, hogy Corrado Rustici, aki hosszú évek óta kinn él, s nem akármilyen produkcióban szerepelt gitárosként és hangmérnökként – például Zucchero, Whitney Houston, Elton John -, az első nap megkérdezte, mikor játszom másnap. Megmondtam, s én lepődtem meg a legjobban, hogy ott állt, végignézte a bemutatóm és utána veregette a vállam, majd meghívott egy sörre, miközben azt fejtegette: költözzek San Francisco-ba, ahol ő is él, nagyon klassz, már-már európai hely, segít nekem, lesz munkám bőven! Csodálkozva fogadta, hogy azért nem olyan könnyű itthon felszámolni mindent és kimenni oda…

Két hétig voltál az USA-ban, sok minden tapasztaltál.

Los Angeles-ben laktam, így természetesen ellátogattam a legendás klubokba: jártam a Rainbow-ban, a Lucky Strike-ban, a Baked Potato-ban, a Whiskey-ben, szóval azokon a helyeken, melyeket a mai napig kultikus klubokként tartanak számon.

Benyomások?

Sok nagyokos megmondóembert elkeserítek most: minden klub minden este tele van, rendszeresen nagyágyúk lépnek színpadra, de ha csak a házi zenekar játszik, az is piszkosul jó.   

Nagyágyúk alatt kiket kell értenünk?

Láttam Nuno Bettencourt-ot, Carmine Appice-t, Steve Stevens-t, és mindenki irtózatosan jó volt!

Szóval a rock, minden híreszteléssel ellentétben mégsem haldoklik?

Odakinn tuti, hogy nem! Miként az is érdekes, hogy rengeteg rádiót hallgattam a kocsiban – mivel több ezer kilométert utaztunk -, és mindegyiken minőségi rock illetve pop zene szól! A hangsúly a minőségen van! Nincs az itthon divatos r&b, meg efféle gagyi, egyszerűen színvonalas zene jön a rádiókból. De betértem kisebb klubokba is, ott is klasszikus rockzenét játszottak ismeretlen csapatok, méghozzá nagyon jól! Szóval, a rockzene köszöni szépen, jól van, és úgy tűnik, hogy élvezi is! De lehet, hogy csak azért, mert nem tudja, hogy Magyarországon a nagyokosok másként látják ezt, hahaha…

Tényleg a profizmus uralkodik?

Az nem kifejezés! Mindenki, a legkisebb helyeken is úgy játszik, mintha az élete, de inkább az édesanyja élete múlna rajta! Mindenki mindig csúcsra járatja magát. Mindenki minden szabadidejében gyakorol, mert arra készül, hogy majd játszani fog - mindegy, hogy mikor, egy hét vagy egy hónap múlva, de mindig csúcson kell lenni. És bárki, aki egy klub legkisebb sarkában lévő pici pódiumra is fellép, azt azzal az intenzitással teszi, mintha az volna élete utolsó lehetősége arra, hogy emberek elé álljon és játsszon. És teszi ezt attól függetlenül, hogy mekkora sztár, függetlenül attól, hogy esetleg neki ezt már nem kellene, hogy már nincs mit bebizonyítania - akkor is így csinálja! Mert a maximalizmus ott magától értetődő!

Mint nálunk…

Hát, igen… Sajnos nálunk uralkodik egyfajta cinikus és nihilista hozzáállás, hogy úgyis minden szar, és amúgy sincsenek távlatok… Ez olyan, mint a magyar foci, hogy majd ha többet fizetnek, akkor jobb focista leszek. Ez nagy marhaság! Amikor a Ronaldo vagy a Maradona gyerekként szaladgált a porban és tehetségesek voltak, nem a pénz lebegett a szemük előtt, hanem a játék szeretete. A magyar zenei életben jó ideje az az uralkodó irányzat, hogy ha nem csak két buli lesz, hanem huszonkettő, akkor majd megtanulom a műsort jól, egyébként meg csak hozzávetőlegesen, hányaveti módon csinálom, mert az is elég ide. Nos, uraim – a tengerentúlon ezzel a mentalitással éhen halnátok!

Hogyan tetszett az Edda idei éve?

Nagyjából úgy zajlott, mint tavaly, jó bulik voltak, telt házakkal. Semmi különlegességre nem emlékszem. Azt viszont fontosnak tartom, hogy megjelent egy új Edda-könyv, Mi vagyunk a rock címmel, s ezt tartom az eddigi legjobb-legérdekesebb könyvnek rólunk. Sokkal izgalmasabb, életszerűbb, mint az eddigiek. Persze, még mindig nem az igazi – lehet, hogy azt már nekem kell megírni pár év múlva, hahaha.

Az Alapi Power Band-et láttam kétszer, brutálisak voltatok!

És játszottunk is egy év alatt ötször, hahaha! Annyi változás történt, hogy kiegészült az eredeti trió felállás Beke Márk billentyűssel (Lord) és Lőrincz Karesz énekessel (Asphalt Horsemen). Ez a formáció tényleg egy baráti csapat, szeretjük egymás társaságát, és ha mód nyílik rá, ha szeretettel hívnak minket, akkor jó kedvvel játszunk két órát.

Gyakran vendégszerepeltél tavaly.

Mindig jó érzéssel megyek, ahová hívnak. Különösen jól esett Varga Miki 60. születésnapi bulija – nem csak, hogy kedves barátom, de az egyik legjobb honi énekes a számomra.

Aktivizáltad ifjúkori csapatodat, a Frontot…

Lassan két éve támasztottuk fel a már-már legendás tarjáni csapatot, több bulit is nyomtunk Tarjánban és Pesten, s mindig minden pillanata nagy élmény!

Mikor jön az ígért album?

A régi dalainkból készülő lemez kilencven százalékban elkészült, tényleg csak egyetlen nóta, meg az utolsó simítások vannak hátra. Nagy várakozással tekintünk az album elé, reméljük, hogy belefér majd a nemzetközi progresszív kínálatba, de ezért meg is fogunk tenni mindent, mert nem akarjuk azt, hogy olyan cédé legyen, amit a haveroknak osztogatunk jobb híján. Sokkal nagyobb fantáziát látok ebben.

Saját fúziós csapatod szinte alig játszik…

Legyünk őszinték, egyáltalán nem.

Miért?

Megfáradtam a történetben. A NiXfactor és az Inner Vortex esetében is az volt a tervem, hogy mindenképpen úgy szeretnék játszani, hogy ezeket a dalokat a lemez igényességéhez megfelelően tudjuk élőben reprodukálni. Ez sajnos sosem jött létre, sőt egyre inkább átalakult addig, hogy egyre kevesebb dalt játszottunk erről a két albumról és egyre több olyan klasszikust nyomtunk, amelyekre nem kellett próbálni. Már elnézést: a NiXfactor nem véletlenül lett 2012-ben az Év Jazz Albuma – rengeteg munka volt benne. Jómagam ezt tartottam-tartom a minimum szintnek – másként mi értelme? Sajnos azt érzékeltem a társaktól, hogy a fellépéseken „jó ez így is”, „nehogy már három napig próbáljunk” – nos, nem akarok tovább szenvedni ebben, inkább pihentetem ezt a történetet.

Szomorú!

Az. De meg kellett lépnem.

Mi a véleményed a honi rockzenéről?

Honi rockzene? Az mi? Van ilyen? Ki hallotta?

???

Vannak mindenféle zenekarok, akik gitárra hangszerelt zenét játszanak, de a klasszikus rock, vagy ahogy Amerikában, a minőségi, felnőtteknek szóló rock – nos, ilyen zenekarok nincsenek Magyarországon. Nálunk a Két forintos dal meg a Kör közepén állok kell még mindig – félreértés ne essék, ezek jó dalok, de 30-40 éves nóták! Nincsenek újak. Nem látok semmi újat. De még olyan klasszikus rock banda sincs, mint a P. Mobil vagy az Edda.

Miért?

Valószínűleg azért, mert a fiatalok csupán követik a trendeket, és azt hiszik, hogy akkor lesznek igazán sikeresek, ha beállnak a tehetségkutatók által ömlesztve a közönség elé szórt trendi sztárok nyomaiba. Például Radics Gigi tényleg világszínvonalon énekel, de olyan dalokat, amelyre öt nap múlva már senki sem emlékszik. Hol a maradandó produktum?

Tankcsapda?

Lukács baromi jó szövegeket ír, amelyek tényleg a magyar valóságról szólnak, de hát zeneileg nem egy nagy történet – mondom ezt úgy, hogy kedvelem a srácokat, jóban is vagyunk.

Sokan szidják a koncert lehetőségeket, illetve azok hiányát.

Miért? Ha visszagondolok, méghozzá hosszú évekre, ez sose volt sokkal jobb. Vannak olyan klubok, amelyek próbálnak életben maradni, és nem csődbe menni egy hét után – itt az a szisztéma alakult ki, hogy a zenekaroknak egyáltalán nem fizetnek, vagy azt mondják, hogy a bevétel 70-30%-ban oszlik, de úgy hogy a 70% a helyé és 30% a zenekaré. No, most gondoljatok bele abba, hogy a Front zenekar három tagja eljön Salgótarjánból Budapestre, benzinköltség, szállítási költség, stb. és egy ilyen klubban mondjuk bejön ötven fizető néző… Vagy van olyan klub, ahol nincs is belépő, csak a pultnak van bevétele, és a pult bevételének 70%-át megtartja a hely, 30% megmarad a zenekarnak. Ami régen rossz, ha ötven ember egy kólával ül ott egész este. Úgyhogy nagy távlatok nincsenek ebben.

Olyan zenész vagy, aki aktív facebookos-életet él: miért tartod ezt fontosnak?

Általam irányítható média megjelenést jelentenek számomra. Hiszek abban, hogy a közönségemmel, rajongóimmal való aktív kapcsolattartás mellett ízlésformáló erővel is bírok, hiszen rendszeresen megosztok jó produkciókat, felhívom a figyelmet általam értékesnek ítélt alkotásokra. Nálam rengeteg olyasmit láthatnak az ismerőseim, melyeket máshol véletlenül sem. Kicsit olyan ez a helyzet, mint nagy kedvencemnél, John McLaughlin-nál, aki tavaly azt mondta nekem a frankfurti hangszerkiállításon: ha nem csinálta volna meg évekkel ezelőtt a saját kiadóját, nehezen jutna el a zenéje az emberekhez! Mondta ezt egy ikon, egy legenda!

Egy éve beszélgettünk egy szóló albumról.

Teljesen kész van a rockos gitár-albumom, amit a kaliforniai kint tartózkodásom inspirált.

Megjelenés?

A megjelentetés formáján gondolkodom. Mert szeretném, ha valahogyan eljutna az emberekhez.

Mire gondolsz?

Az előző két lemezem a Grammy kiadó gondozásában jött ki, de nagyon idézőjelbe tenném a gondozás szót. Ez inkább azt jelenti, hogy a fiókban maradtak és annyi reklámjuk volt, amennyit én elintéztem, és persze a gyártási költségeket is magam álltam. Ebből elegem van. De nem panaszkodom, vannak ötleteim, hamarosan kiderül minden.

Túlzások nélkül mondhatjuk, gyilkos a sound-od!

Nagyon nyitott vagyok mindenre! Az új technikákra is, meg az analóg régi dolgokra is, ezért minden kategóriából vannak csúcskategóriás eszközeim. A virtuális modellezéses digitális technológiából is, és az analóg csöves motyókból is van, mindig azt használom, amihez kedvem van. Nagy öröm, hogy olyan cuccaim lehetnek, mint a DV Mark, meg most újra a Hughes & Kettner. Ilyen téren elégedett embernek mondhatom magam.

Az év legjobb albuma? Az év koncertje? Az év csalódása?

Nem nagyon hiszek a legekben, meg hát azok a régmúlthoz kapcsolódnak nekem. Szívesen ájuldoznék, de semmi nagy dolgot, semmi csodát nem tapasztaltam 2016-ban. A Toto aktivitása persze örömmel tölti el lelkem és hát igen, McLaughlin Mester még mindig utat és példát mutat, 75 évesen – no, ez a valami!