A könyv elolvasását követően alakult ki az a meggyőződésem, hogy egy nagyszívű, vidám alaptermészetű hatalmas fazon, aki megbántódhat olykor (ki nem?), de nem tud egy életre megsértődni. Vérbeli Papp: megbocsát az ellene vétkezőknek. Akárhonnan nézem, abszolút pozitív figura, mi több: emberséges ember.
A rockszakma (csakúgy, mint sok másik) konkurencia- és kenyérharc: örökös hajsza a fellépési és a lemezkészítési lehetőségekét. Utóbbi ma, a házi stúdiók korában nem kunszt, ám a hetvenes évek elején, amikor Papp Gyula zenei pályafutása elkezdődött, az egyetlen magyar hanglemezgyárban két obsitos: zeneileg képzetlen, de politikailag megbízható elvtárs védelmezte a szocialista erkölcsöt és magát a rendszert a zenészeknek álcázott „huligánok” támadásai ellen! (Papp Gyula „nagyközönség” előtt zajló munkássága zömmel erre az időszakra tehető.) A rendszerváltást követően gyorsan kiderült, hogy a vadkapitalizmus farkastörvényei uralják a zeneipart is. A kiadók (tisztelet az egy kezemen megszámlálható, értékeket felmutatni kívánó kivételnek) azokat a produkciókat vállalták fel, amelyeket profitot hozónak véltek. E felfogás utóhatása máig érzékelhető: mindig van lejjebb a magyar popzene színvonalát illetően. Az élőben való megmutatkozásra alig van lehetőségük a rockzenekaroknak, hiszen a koncertszervezés igen bajos. (Hogy miért? Gyula elmondja a könyvben a frankót – erről is.) A média aknamunkájáról jobb nem beszélni, mert csak idegesek leszünk tőle. A körítésből legyen elég ennyi. Elvégre Papp Gyula és a könyve az igazán fontos most, amit a Passzió munkatársa, Máthé József „Fiery” szőtt monológgá (a portálon megjelent interjúsorozattól indíttatva) – eltekintve néhány művész-párbeszédtől.
Apropó. Tudtátok, hogy Gyula Kocsis Zoltán és Ránki Dezső évfolyamtársa volt a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában, és hogy a barátság (a művészi pályák eltérő iránya ellenére) megmaradt közöttük? Naná, hiszen „kell a barátság”, amely kötelékből Papp Gyulának jócskán kijutott. Ha nagyon sarkítani akarnék, azt mondanám, hogy ez a könyv a zenész-barátságai történetéről szól. Annál is inkább, mert ezek segítségével jutott egyik bandából a másikba, és amikor megszakadt a „bandázás” időszaka, egy másik területre: a színházira lépett.
Az egy dolog, hogy amiket elmond nekünk, szinte minden a magyar rocktörténelem szerves része. Olyan háttér-történeteket mesél el, amilyeneket más ritkán. Ráadásul olyan aprólékossággal, amelynek nyomán valósággal kirajzolódik a Gyulát körülvevő barátság-háló. A mesélőkedve magával ragadó, a történeteibe pedig belefér jó néhány alig ismert rock-sztori is. Emellett nagyon-nagyon nyílt és őszinte. Semmit nem titkol el: az alkoholizmusáról épp úgy vall, mint arról az időszakról, amikor a zenei karrierépítés (fennállt) lehetőségei helyett a politikait választották a feleségével. (Mára kikristályosodott: a minimális befektetés csak keveseknek hoz igazán nagy hasznot.) A memóriája – amint azt számos példa alátámasztja - legendásan pontos, amit a könyv szerzője épp úgy leszögez, mint a kötetben nyilatkozók (zenész-barátok, közeli rokonok, ismerősök) többsége.
Egyetlen jelentéktelen tévedésen kaptam rajta: az ELP-t nem a woodstocki fesztiválon készült felvételről láthatta a tévében egy külföldi szállodában, ha tudhatta egyáltalán, hogy az hol készült. Emersonék ugyanis ott sajnos nem léptek fel. A könyv szerzőjénél ugyanennyit találtam, de az kiböki a szememet: Hendrix keresztnevének helytelen írásmódja.
Ettől eltekintve nagyszerű és alapos munkáról van alkalmam hírt adni, amely egyetlen igazi rocker könyvtárából sem hiányozhat, hiszen kivételes egyéniséget ismerhetünk meg belőle Papp Gyula személyében, és számos adalékkal gazdagodhatunk, a magyar rock-történelem jelentős (és kevésbé jelentős, de annál mulatságosabb) fejezeteit illetően!
Néhány kérdés azonban maradt bennem, amelyek válaszait nem olvashatom el ebben a könyvben, holott nagy érdeklődéssel tettem volna meg. Mi adta a végső lökést ahhoz, hogy képessé vált leszámolni a népbetegségnek számító alkoholizmusával? A zenén túl mi hozta össze őt a feleségével - már ami elmondható belőle? Zavarja-e az egyik közeli zenésztársa közismert III/III-as ügynökmúltja? A MIÉP (amelyet a magam részéről az első komoly táradalom-megosztó pártnak tartok, közkatonái acsarkodó magyarkodása okán) egykori tagságának többsége vajon a Jobbik zászlaja alá vonult, netán csalódottan szétszéledt?
De hogy ne csak kérdezgessek. Ezúton üzenem Gyulának, hogy Dévaványán – ha arrafelé jársz - nívós helytörténeti gyűjtemény látogatható. Nem kizárt, hogy megtalálod azt a nemesi oklevelet, amelynek hírét édesapádtól hallottad egykor. Ráadásul rengeteg Papp él ott, talán rokonaid is akadnak közöttük… Végső esetben az országban egyedüli túzok-rezervátum adhat speciális természet-közeli feelinget, ami miatt egészen biztosan megéri odautazni.
A könyv CD-mellékletének 17 száma három kiadatlan felvételt tartalmaz. Az egyik a Demjén Ferenccel közösen írt musical egyik dala, a másik: Dinamit-szám az Ismerős Arcokkal, a harmadik legyen meglepetés. Összességében pedig igencsak színes, de felettébb nívós a felhozatal (egy vérbeli Skorpió koncertfelvételt azért még el tudtam volna képzelni rajta), amelynek útmutatása nyomán a kedves olvasó egyedül kalandozhat tovább a magyar rock történelmében arrafelé, amerre a kedve tartja. Papp Gyulát nagy köszönet illeti a kalauzolásért, akiről – nem mellesleg - azt gondolom, hogy az élete, mint a pályafutása, szépen kikerekedett az eddigi 65 éve során – megérdemelten!
Egyetlen komoly „adósságáról” tudok csupán, amely messze nem az ő sara, és amelynek „törlesztése” immár folyamatban van. A tervezett Bartók feldolgozáslemezre gondolok a Mini együttessel, amit a zeneszerző-géniusz örökösei többé nem tilthatnak le. Közkincs lesz – remélhetőleg mielőbb - az is, miként Papp Gyula összes hozzáférhető muzsikája.