Ma 2017. október 18. szerda, Lukács napja van

Csaba Palotai: The Deserter

Az egyik hazai kiadó, a BMC Records működése során bevett gyakorlatnak számít, hogy külföldi muzsikusok itthon készült felvételeit publikálja (később ilyenekről is olvashattok a portálon), ami nem jelenti azt, hogy nem fordulna elő ellenkező irányú példa is. Palotai Csaba például Franciaországban rögzítette szóló gitár-albumát, amelyhez olykor a dobgép segítségét is igénybe vette. Tulajdonképp semmi furcsaság nincs ebben, hiszen több mint húsz éve ott él, és jó ideje két pontot tesz az i tetejére a vezetéknevében.

Amit ismerhetünk Palotai Csaba munkáiból, az a két BMC-s Grupa Palotai CD, 2004-ből illetve 2007-ből. Az, hogy mennyire használható viszonyítási alapul az aktuális anyagához, más kérdés, hiszen az együttesében zömmel a társak dominálnak.

A lényegi tényező ezúttal az, amit a „szökevény” (deserter) – akarva, akaratlan - magával vitt, és amit önmaga szerzett, alkotott. Magyarról magyarra fordítva: népdalfeldolgozások és saját szerzemények hallhatók a lemezen. De milyenek!

Nagyjából olyanok, amilyeneket Fenyvesi Marci vagy Szesztay Dávid írt volna – húsz év múlva. Rendben, elismerem, nem kicsit hipotetikus a válaszom, amelyet nem annak megkerülése szándékával adtam, hanem mert képtelen vagyok fix igazodási pontot találni hozzá. Vagy nincs ilyen, vagy csak én nem ismerem. Kénytelen vagyok hát körülírni a témát.

Annyi bizonyos, hogy Palotai Csaba arról az erős kísérletező kedvéről tett hangzó formátumú tanúbizonyságot, amelyről innen, Magyarországról eddig csak gyanúperrel felérő sejtésünk volt. Proto-jazz. Ambient. Noise. És persze további hatások. A folk felől érkezők természetesen alapfokon hatnak. Sőt, a blues is felfedezhető benne a nyomelemek mennyiségében. Mindegy is.

Sokkal fontosabb, hogy már az első darabban annyi vibráló magasfeszültség mérhető, amennyi legyőz minden esetleges ellenállást. (No, ha ezt a mondatot elolvassa valaha az egyik, villanyszerelőből polgármesterré avanzsált ismerősöm, elélvez agyilag a gyönyörűségtől.) Ráadásul akkora kohézió tartja össze a muzsikát, amennyit ritkán fedezhetünk fel máshol és máskor, egy-egy számban. És, mintha két gitáron játszanák, pedig aligha. A második (szintén saját) szám tűz-pattogása varázsos fényt gyújt nekünk. Ehhez képest az erdélyi népdalfeldolgozásai egyik-másika viszonylagos nyugalmat áraszt, míves alapossággal átszűrve persze Palotai Csaba – a szó szoros értelmében vett – egyéniségén. Egy őzike-szelídségű zenei üdvözletet hallhatunk, közvetlenül a feldolgozás-blokk után, de sejthető, hogy nem ússzuk meg ennyivel. Gyönyörködhetünk elnyújtott gitárhangokkal való színpompás játszadozásban, de a tempós szellemi utazás is csak ránk vár, ahogyan további, ilyesfajta élmények még.

Bárhonnan közelítek ehhez az anyaghoz, az eredő, a végeredmény ugyanaz: lemezkülönlegességgel van dolgunk!

Az pedig, hogy az elcsángált, elszökött fiú - lélekben legalábbis – hazatalált (mi pedig vissza hozzá), a történés másik vetülete. A francia experimentális rock-bandája koncertjére azért befizetnék.

olasz