Ma 2017. augusztus 22. kedd, Menyhért napja van

Tóth Viktor Tercett – feat. Gareth Williams: But Inside

A 2017-ben a 40. életévét betöltött szaxofonos, Tóth Viktor igen termékeny korszakát éli az utóbbi időben. Hadd ne kelljen behatárolnom, mióta kapcsolt a srác az ötödik sebességbe, tény: sorra jelennek meg albumai különböző stílusokban mozgó vendégekkel, közreműködőkkel, miközben – időről időre egyre gyarapodó számban - kialakult a saját közönsége.

Fiatal, nyughatatlan egyéniségként ismertem meg őt, aki maradt, aki volt: nyílt szívű, emberileg is nyitott, kísérletező kedvű muzsikus. Ez a mentalitás az élet minden területén újat hozhat, előbbre vihet, és e tekintetben a zeneépítő Viktorunkkal a legkevésbé sem jártunk rosszul - általában.

Ezzel együtt az aktuális, születésnapi Fonó-albumával nem vagyok teljes mértékben elégedett. Olyan zongoristát hívott ugyanis vendégül maga (és triója) mellé, aki 2013-ban elnyerte a „legjobb brit jazz-zongorista” címet. A névsor pedig szinte követhetetlen, akikkel eddig együtt játszott, a saját trióján kívül persze. Mégis, itt és most érezhetően elnyomta Viktor Gareth-et, - ami az elégedetlenségem tulajdonképpeni oka. Kissé udvariatlan vendéglátónak bizonyult tehát ezúttal.

Mindezt taktikai, üzleti hibának is tartom, mert ha a (világ jazz-piacán egyelőre) nagyobb nevű Gareth több teret kapott volna, sikeresebb exportcikk lehetett volna a magyar CD-kiadvány. Annál is inkább, mert itt nincs szó világmegváltásról, akarom mondani: a jazz radikális megújításáról. Kellemes, bebop-gyökerű muzsika szól, elejétől a végéig Tóth Viktor szerzeményei, amit az ő trió-béli társai: Orbán György- bőgő, Hodek Dávid – dob - jól ismernek, remekül „olvasnak” és állnak helyt előadásuk közben. Gareth Williams pedig – még mindig a jövő nemzedékét képviselve – igen képzett, erős, sokoldalú, magával ragadó, invenciózus, mégis érzékeny muzsikus, akinek szemernyi gondot nem okozott beilleszkedni a kelet-európai csapatba.

Tóth Viktor vitán felüli vezéregyénisége pedig akkor is maradéktalanul érvényesülhetett volna, ha Gareth a többi szerzeményben is legalább annyit szólózhat, mint a Be Moody-ban, például.

Az összjáték, a (nem első) találkozás eredménye így „csupán” egy nagyszerű élő album lett, ami művészi rangját tekintve helytáll a világ összes, szóba jöhető jazzes megmérettetésén. Így aztán az sem kizárt, hogy végső soron az én hibám, hogy (csakis) a zongorajáték felől közelítve hozzá inkább a kihagyott, meg nem valósult lehetőségek lemezének érzem ezt az anyagot, mint sem kereknek és egésznek, holott „más füllel hallgatva” voltaképp az.

olasz