Ma 2017. december 15. péntek, Valér napja van

BINDER QUARTET Never Greens

Ezekkel a gondosan (értsd, ahogyan gondolom) válogatott jazz-sztenderdekkel csalogató CD-t nemigen raknék a lejátszómba. Általában. Többször hallgattam ugyanis azokat a kelleténél – mások különböző rendű, rangú előadásában. (Tisztelet az alább megidézett, arra érdemes kivételeknek.) Ám, most egy Binder-lemezt fogok ismertetni, amelyen a címbéli szófacsarás aligha a közelgő jazz-karácsonyt idézi...

Miért a legnagyobb magyar jazz-művészek között tartom számon a zongorista Binder Károlyt? Elárulom. Azért, mert (igyekszem finoman fogalmazni) nagy ívben kerüli a konvenciókat mindig, mindenkor, mindenhol. A teret ölelő és követelő tehetsége mellett az imént felemlített szemléletmódja emeli ki őt - nem kicsit – a jazz-átlagból. Sőt. Ez utóbbi miatt válik különösen érdekessé a zenepedagógusi tevékenysége is, hiszen ő egyéniségeket nevel, nem pedig amerikai mintára sokszorosít klónokat, egy életre hozzáragasztva őket valamelyik ideje-múlt jazz-érához.

Az igazi kérdés valójában az, hogy a Binder Quartet mit tudott domborítani abból az alapállásból, amit ezúttal választottak. (Zseniálisan illusztrálja mindazt a lemezborító fotója, amelyen a zöld kapukilincs visszafelé mutató nyílként funkcionál elsősorban.)

Tehát. Cél a jazz-örökzöldek alapjaitól kezdett átépítése következtében azok újrahasznosítása, fogyaszthatóvá tétele a XXI. század jazz-kedvelői részére. Eredmény? E feldolgozásokat az egyelőre nem létező unokáim is kedvelni fogják, csak találjanak majd rá erre az albumra!

Az egyébként hét darabot tartalmaz, amelyekhez megpróbálok párhuzamokat  keresni a múltból.

Az első száma Victor Young szerzeménye: Stella by Starlight. Szúrópróbaszerűen kiválasztott, tipikusnak vélt előadása legyen a zongorista Bill Evans triójának 1966-os fellépése Oslóban. Szinte két szóló csupán az egész darab. A nézők arcára kiül a véleményük: az unalom. Binderéknél azonban egységes és erős a kezdés – egyelőre ugyanúgy, trióban. Nem csupán a főtéma átdolgozása kreatív, de a ritmusszekció (Fonay Tibor – bőgő, Benkó Ákos, dob) játéka is, amelyhez a szaxofonos Borbély Mihály nagyszerűen csatlakozik, amikor szükség lesz rá éppen.

A Green Dolphin street-re is feljön Evans a youtube-on, de őt hagyjuk, amikor egy szépen építkező Coltrane-verzió is előáll (Düsseldorf, 1960) Paul Chambers mesteri bőgőzésével. Borbély Misi pedig belevág a közepébe, kisvártatva engedve utat a többieknek. Az építkezés minősége itt is míves, ráadásul bivalyerős húzása  van a számnak, elsősorban Binder Károly jóvoltából.

Joseph Kozma jó öreg Autumn Leaves-ére most milyen példát hozzak? Jazzeset? Poposat? Piafot vagy Miles Davist? Tudjátok mit? Egyiket sem! Ez a szám ott bujkál úgyis mindenki fülében. Talán a Binder Quartet is így volt ezzel. Téma-bemutatás felesleges, fussanak rögtön a variációk! Hadd summázzam: remek döntést hoztak!

Take the „A” Train. Billy Strayhorn, nóta, de Brubeck-klasszikus – ha nem tudná valaki. A Paul Desmonddal (altszaxofon) felvett koncertváltozata jól támasztja alá ezt a tényt. Binderék azonban nem csak hogy elfogadják a „kihívást”, hanem másik életet adnak a szerzeménynek.

Body and Soul. E cím hallatán ismét képbe kerülhetne Coltrane, ahogyan Ella Fitzgerald, akár. Van azonban egy pikáns felvétele is a számnak: az elnyűhetetlen énekes, Tony Bennett és az immár mindörökre fiatal Amy Winehouse duettje. Aligha túlzás ilyet mondani: érzékire sikeredett a feldolgozás! Binderék természetesen instrumentálisan hozzák – ha azt az érzést nem is, hiszen hogyan is tehetnék – egy csodás ívet belehúzva a darabba.

Monkot játszani nehéz – mondják az okosok (és tényleg, hallgassátok majd, miért). Az apropó - a várt Round Midnight helyett - ezúttal a Straight, no Chaser. Grencsó István komplett Monk-lemeze után jó pár évvel íme egy még frissebb és könnyedebb Binder-feldolgozás. Fogyasszátok egészséggel!

És végül a By By Blackbird, amelyet Ray Henderson már 1926-ban megírt. Chet Baker is eljátszotta, sőt Davis és Coltrane közösen, de Magyarországon élünk, elvtársaim az úrban, ahol Solymos Antal verziója Expressz-sebességgel repít minket mélyre, a tudat alattiba. Ám Binderék – természetesen - nem ezen a nyomvonalon haladnak, sőt a bőgősük (hadd írjam le még egyszer a nevét: Fonay Tibor) olyan riffet talált ki hozzá (engedtessék, hogy így nevezzük azt ezen a portálon), amely mindent visz, mindent át- felülír: ami ennek a darabnak a valaha volt feldolgozásait illeti, azokat biztosan.

A Binder Quartet legénysége ezúttal furcsa kört rótt. Előbb a lemez címével megkérdőjelezik a jazz-örökzöldek időtállóságát, aztán szétszedik azokat, hogy olyan tartós alkatrészekkel (amely nem más, mint a saját, káprázatos innovációjuk) rakják össze újra. Kettős csavar került tehát a történetbe, de hát az épp attól szép, attól eredeti, megkérdőjelezhetetlenül, felülmúlhatatlanul.

- olasz -