Szűcs Gabit mindig is szerettük-tiszteltük, elfogultságnak helye ez itten, miért is ne, nincs is fárasztóbb a pc-szövegelésnél, nevezzük hát nevén a dolgokat, amelyek magától értetődőek, Gábornál főként, már tizenhárom évvel ezelőtti Memphisbe költözésekor is értettük, hogy aztán az azóta elért nem hétköznapi sikereinek még jobban örüljünk, persze azt is tudjuk, közhelynek szokás bélyegezni, hogy a hit, az akarat, a lelkesedés, a kivételes tehetséggel párosulva tényleg megérleli a maga szép és finom gyümölcsét, de hát ez a való.

Ez pedig ritka szép és ritka finom gyümölcs, de véletlenül sem olyan, amilyet bármelyik sarkon találhatsz.

Ez valódi ínyencség.

Különleges csemege.

Little G. olyan albumot gördít elénk, amely az ő egygitáros-akusztikus-tradicionális létezésében is formákat bont és nyit, átértelmez és újrafogalmaz. Végighallgattam az idén vagy hatvan-hetven új bluescédét, de ennél izgalmasabbat, érdekesebbet nem találtam. Ez az album olyannyira hagyománytisztelő, hogy nagybetűs 2017-es blues.

Gabi úgy gyúrta egybe a hetvenes évek Amerikájának soul és funky ízeit, ama bizonyos igazi dögös feka-zenét a saját hangjával, hogy a végeredmény új dimenziót nyitott. Annyira rhythm and blues és annyira soul és annyira funky és annyira fekete – de leginkább annyira Szűcs Gabi, hogy az valóban kivételes. Külön öröm, hogy ezt a merényletet magyar zenészekkel követte el – azokkal, akikről (szintén) jó ideje tudjuk, hogy nemzetközi színvonalat képviselnek: Premecz Mátyás csodásan orgonál, Borsodi Laci nagyokat gitározik, Pfeff Márton gyilkos groovokat bőgőzik, és persze Daniel Harper méltán elismert dobos az USA-ban. Az tovább emeli a színvonalat, hogy nagyon jól szól a lemez.

Tíz nóta, tíz telitalálat, ha osztályoznom kéne, az is tízes lenne, de én nem pontozok, hanem hallgatom. Újra. És újra. És újra…