A fiatalember Kanadában látta meg a napvilágot, de jó ideje Angliában él, 2000-ben alapította meg a Spaced Out nevű progrock bandát, amely szép sikereket ért el a műfajon belül, öt stúdióalbum, meg koncertanyagok jelezték útjukat, ám barátunk tíz évvel később a szólópálya mellett döntött.

A Solus Operandi lemeze 2011-ben jelent meg, kanadai társak közreműködésével, bár napjaink egyik legkeresettebb dobosa, Dave Weckl azért leütött három szerzeményt, Antoine pedig fő hangszere, a basszusgitár mellett akusztikus gitáron is megvillantotta nem hétköznapi tudását. Két évvel később érkezett az Occultus Tramitis, 2014-ben az Ad Pepetuum, tavaly a Sphere, valamennyi cédé míves, kimunkált fúziós zenét tartalmaz, s egyre több nagyágyú dobos erősítette főszereplőnk jelenéseit, hogy csak a leglegeket említsük: Terry Bozzio, Vinnie Colaiuta, Gavin Harrison, Chad Wackerman – nevek, melyek önmagukért beszélnek.

Most pedig itt az új alkotás, a Proto Mundi, három kompozíció fészkel az albumon, amelyen Antoine mellett Simon Phillips dobol, Gary Husband billentyűzik és Jerry Goodman hegedűl, aztabetyárját, tovább is van, mondjam még?

Koncept anyag lévén Antoine (ő komponálta az egész lemezt) egy olyan történetet mesél el nekünk, mely nem igazán vidám, de hát mi az a mai világban és a jövőt illetően, ha igazán belegondolunk a sehová se vezető rohanás közepette…

A nyitó Mission Ganymede már akusztikus felütésében figyelem felkeltő, hogy aztán Simon zseniális dobolása még többet adjon, aztán Jerry megszólalása már kezd eligazítani, melyet megerősít Gary orgonálása, hát igen, itt már nincs kérdés, nincs kétely, csak a rabul ejtő finom muzsikálás, a második track, az újabb 20 perces darab (The Journey) címéhez méltóan repít bennünket, tova, messze, soha nem látott tájakra, már mindent elhiszünk, már hagyjuk magunkat sodródni a felemelő érzéssel, igen, mígnem a zárótétel, a tízperces Empty World mindent helyre tesz.

Fantasztikus utazásra invitál Antoine Fafard, a boldog békeidőket idéző élményt ajándékoz nekünk, a hetvenes évek jutnak az eszembe, mikor a zene zene volt, mikor hónapokig lehetett egy új lemezt hallgatni – no ez az! Nagybetűs progresszív fúziós zene, minden hangja kincs, ritka kincs, és az különösebben nem is annyira érdekes, hogy Simon Phillips el-kééé-pesz-tőőő-en dobol, Gary Husband csooo-dáá-latosan billentyűzik, a jó öreg Jerry még mindig óóó-riii-á-si, Antoine pedig a nagy mestereket idézően basszusgitározik, akusztikus gitározik és elektromos gitározik, bizony ám, és akkor ki ne felejtsük Davide Sgualdini nevét, akinek köszönhető a brutális hangzás, szóval mindez nem önmagáért fontos – merthogy egyetlen, de tényleg: egyetlen árva öncélú hang sincs a lemezen! –, csupán azért, mert ez 2017 egyik legfontosabb fúziós albuma.

Olyan produkció, amely 10, 20 és 30 év múlva is értékálló.