És, eljött az idő 2017-ben, amikor a Vágtázó Csodaszarvas a negyedik, mégpedig a legjobban sikerült lemezével örvendeztetett meg bennünket. Ugyanabban az évben zajlottak a koncertek is, amelyeken – bevált szokás szerint – a felvételek készültek. Mindez alig érződne, ha nem lennének hallhatóak a közönség reakciói. Ez a lemezanyag ugyanis minden eddiginél összeszedettebb és letisztultabb. Nem mintha nem lennének tetten érhetők a spontán zeneteremtés jegyei, ezúttal azonban nem ezek dominálnak. Összességében mégis tipikus, máséval össze nem téveszthető Vágtázó Csodaszarvas-muzsikáról beszélhetünk, felturbózva annak minden jellegzetes stílusjegyével és magával ragadó varázsával.

Mert igenis, varázsa van ennek a muzsikának, amely által a pogány istenek ejtik rabul korunk gyermekeinek lelkét, és ragadják ki néhány pillanatra a hétköznapok mocskos, vér- és gyomorforgató valóságából. (2018. februárjában vagyunk e sorok írásakor.)

A médium szerepét betöltő dalok önmagukért beszélnek, ám aligha árt néhány keresetlen szó az érdekükben, hiszen tökéletesen illeszkednek abba sorba, amit az eddigiek képeznek. (Az új olvasóink kedvéért: Grandpierre Attila jellegzetes, energikus éneke ebben a csapatban - ellentétben a VHK-ban tapasztaltakkal – szinte teljes mértékben népi hangszerek által előidézett hangfolyam sodró erejű áradása felett úszik.)

A lemezanyagot indító Őseink élnek figyelemfelkeltő bevezetés, ravasz, lassú becsalogatás a Vágtázó Csodaszarvas ágas-bogas világába, hogy kisvártatva a zenekar a lovas vágtázás ritmusába csapjon át a felfokozott tempó hathatós hangszeres támogatással, valamint M. Gebri Bernadett kristályosan csengő énekhangjával megkísértetetten. A lemez címét részben megidéző Fenn a világ tetején úgy repít vissza a régmúlt hangulatába, hogy képtelenség nem a doromb hangjára és a ritmusokra figyelni, a lenyűgözően gazdag hangszerelés ellenére.

A Vágtázó lovak ünnepe nem új keletű dal. Ez a kihagyhatatlan feldolgozás ezúttal szinte visszafogottan szólal meg és mentes mindenféle sallangtól, ám a felhajtó- és hatóereje mégis elemi erejű. A kvázi címadó Örömtüzek fényében lelki szemeink előtt látjuk a féktelenségig szilaj táncosokat. Táncolj a tűzzel! - ezt kéri tőlünk is Attila pattogó éneke. Nos, hatásosabb biztatásra aligha van szükségünk, bár csak lennénk ott valamelyik koncertjükön!

A Szikambriában – ha úgy tetszik, elképzelt, zenés krónika Attila fejedelem legendás városának színes életéről. Mi következhetne ezek után, mint egy Tündértáncz (így, régies írásmóddal), hiszen nem csak félelmetes harcosok, de tündérek is éltek akkoriban. A feltételezést a belassult, kissé filozofikus mélységű Tündérvilág hivatott igazolni. Az utolsó alkalmat a táncra a szédítő pörgésű Égigérő Fa című darab nyújtja.

Örömtüzek égnek lelkeinkben végre. De milyenek! A lemezanyag velejét (esszenciáját) tekintve valójában életöröm-tüzek: az ősidőkben gyúltak, és nemzedékeken keresztül, viharos évszázadok távlatában sem hamvadtak el.