Ma 2018. november 19. hétfő, Erzsébet napja van

Grencsó – Dukay – Tickmayer - Holló: Esszék (3 CD)

Ha tehetném, átszabnám kicsit a naptárat, mozgathatóvá téve a Zene Ünnepét, legalább magunk között. Úgy vélem, hogy az éppen akkor érkezik el, amikor a fent jelzett zenefolyamból meghallgatunk néhány percnyi részletet. A kérdések pedig, amelyek azzal kapcsolatosan az első körben felvetődnek. Ez jazz? Tágabb értelemben véve alighanem. (Mondom én.) Az ortodox „okosok” táborában valószínűleg a „nem” lesz a preferált válasz. Az előzményekből aztán logikusan következik egy határozott „talán”.

Kortárs muzsikába oltott, korlátokat alig tűrő kamarazene? Közeledünk, közeledünk.

Improvizatív zeneteremtés? Igen, úgy vélem, a módszere jellemzi legpontosabban a sok tekintetben különleges tripla albumot, nem pedig a stílus-meghatározás nem sok reménnyel kecsegtető kísérlete.

Tény, hogy a létrehozott, minden tekintetben madár-szabadságú zene értékét egyértelműen növeli létrejöttének már említett, ritkaság-számba menő módja. Próbafolyamat ugyanis nem előzte meg a munkát. Mégis sallangmentes, kerek és egész alkotások születtek. Mintha kottából játszották volna azokat, pedig nagyon nem. Merem állítani, hogy a három CD azok egyik „közös nevezője”, Grencsó István legfontosabb művei közül való: kiemelt helyet foglalnak el az elsőrangú és csodálatos termékenységgel megáldott eddigi munkásságában. (Dukay Barnabás műveit sajnos nem ismerem olyan mértékben, hogy az ő esetében is felelősséggel elmondhassam ugyanezt.)

Miféle (alkotó) erők munkálkodhatnak az effajta zenék születésekor? A közelítőleg hasonló módszerekkel működő és dolgozó Vágtázó Halottkémek esetében ősi energiákból táplálkozó tudat alatti ösztönök mozgatják azokat, amelyek a színpadon robbannak ki a zenekar tagjaiból. Jelen esetben azonban a megoldás kulcsaként – a legmagasabb fokú hangszeres tudáson és a rögtönzés taníthatatlan képességén túl – én a lehető legpozitívabb értelemben vett módosult tudatállapotra, a lelki békére, annak sajátos kisugárzására és egyfajta működési mechanizmusára gondolok, amely nem csak a befelé fordulásra, hanem a zenésztársak rezdüléseire való ráfigyelésre, valamint a zenei történések érvényes lereagálására, tovább szövésére is alkalmassá teszi őket, amelyek következtében olyan minőségű muzsika jöhet létre, hogy később bátran préselhetik CD-re azokat. Nos efféle elmélyült, eleven, élettel teli, mégis a spiritualitás határát súroló kapcsolatot vélek felfedezni a négy muzsikus között.

A három lemezanyag összefoglaló címe: Esszék. Nem lenne túlságosan elvetemült vállalkozás valamilyen közös nevezőre hozva értékelni azokat, ám külön kezelve mégis csak teljesebb képet kapunk róluk.

Az első, stúdióban készült alkotás a Várakozás. (Az egyik Grencsó-vers címe is ez, felfedve egyben a csehovinak tűnő „megfejtést”.) Akik pedig aktívan „várakoznak” a Mag csírázásától a Termés beéréséig tartó időben (belátva, hogy innen nézve is pontos a címadás): Grencsó István – fúvós hangszerek, Dukay Barnabás – zongora - nem mellesleg 20 évig az Új Zenei Stúdió tagja, Stevan Kovács Tickmayer - elektromos zongora. Grencsó István hajdani vajdasági kamarapartnere ma Franciaországban él.

Egyfajta, hét fázisból álló programzenéről beszélhetünk, amely minden valószínűség szerint később született meg, mint a muzsika, de az mindegy is. (Amint tudjuk, az operák nyitánya készül el legutoljára.)

Sokkal fontosabb, hogy már az első „tétele” lenyűgöz. A Mag földbe kerülésének történése, misztikuma, a természet törvénye beteljesülésének szeret-teljes kezdete, mégpedig zenei nyelvre ültetve át. A csírázás folyamatának „ábrázolását” a szaxofon vezényli a billentyűsök harmonizálásával, vagy épp határozott ellenpontozásával. A fejlődés újabb fázisa a Rügy. Ígéret, remény, ugyanakkor lassan múló bizonytalanság, ahol a billentyűsök szerepe értékelődik fel. Majd, a Bimbó szabadon (értsd: free) kifejlődik ki, pillanatok alatt. A későbbi nyugalmi fázisát, egyszerű szépségét a fuvola hangjai árasztják és vetítik elénk, elsősorban.

A Virág a leghosszabb, közel negyedórás varázslat, kezdve a billentyűsök egymást ösztönző, egymást segítő játékával. Aztán, a szaxofon futamai valósággal rájuk tekerednek olykor. Mintha a szirmok feszülnének (ki)pattanásig, helyenként már-már leírhatatlanul bonyolult zenei váltások közepette. De a hallgató tudatalattiján kivetülő virág képének tiszta bája is magával ragadó. Ezzel együtt a lemez legösszetettebb muzsikája.

A Pompa? Érdekesen, viszonylagos vadsága ellenére bontakozik ki lassan, de biztosan fejlődve, felépítve. És a Termés. Az érés ideje a folyamat egészéhez képest csak egy pillanat. Ám, az minden fáradtságot és odafigyelést megér. Ahogyan a lemezanyag egésze is meghálálja mindazt.

A Szertartászene élőben, a budapesti Assisi Szent Ferenc templomban hangzott fel, az orgona billentyűi mögött Dukay Barnabással. A felvételt Heidrich Roland készítette, és Szabó Sándor (igen, a gitáros) keverte. (Közbevetőleg: Szabó Sándor és Grencsó István zenei együttműködését a Sza-Ma-Ba trió Anima, illetve Opus Magnum c. CD-i dokumentálják.) Mindezt azért tartom fontosnak kiemelni, mert úgy szól a muzsika, hogy nem a szobánkban, hanem a koncert helyszínén érezzük magunkat. Akkora, félelmetesen tágas terek ölelik körbe a szaxofonok és az orgona hangjait, mintha Garbarek valamelyik Officiumát hallgatnánk, világmárka ECM lemezekről. Hangtechnikai mestermunkában gyönyörködhetünk tehát, ami nem minden, természetesen. (A ránézésre fura számcímeket nem dekódolom. Olvasd el függőlegesen, az egészet!)

És ahogyan az várható volt, a helyszín determinálta a felhangzó extra-súlyos, „szélesvásznú” muzsikát, ám oly módon, hogy a Dukay-Grencsó duónak nem kellett engedményeket tennie a művészi elképzeléseiből. Kitűnik, érvényesül a zenéjük szertartásos volta, amelyre a címe utal. Rituális cselekményeket azonban nehéz elképzelni hozzá, hiszen hiányzik a szakrális jellege, bár túlságosan távol nem áll tőle. (Ha csak az 1956-os forradalom leverésének szomorú képeit nem vetítik alá, hiszen a koncert annak 60. évfordulóján szólalt meg.) Egyébként mi más lenne ez, ha nem a zenei hangokból szőtt, megszentelt szabadság maga – Grencsó István jól érzékelhető visszafogottsága ellenére?

A hármas számú korong, a Két hallomás tartalma értelemszerűen két (cím nélküli) részből áll. A koncertfelvétel az Opus Jazz Clubban készült - öt nappal a templomi után! Grencsóhoz és a zongorát használó Dukayhoz ezúttal az Amandinda egyik sokoldalú ütőse, Holló Aurél csatlakozott – hosszú pályafutásuk során először, de reményeim szerint nem utoljára.

Rögvest megmutatkozik Dukay Barnabás free zenéhez kötődő nagy fokú affinitása. (Szándékosan mellőzöm a „jazz” kifejezést.) Grencsó pedig csak fújja a magáét, jó szokása szerint, remekül. Holló pedig mindig jókor és jókat üt közbe. Mintha hetekig gyakoroltak volna, pedig...

Csak a hangulatok változnak, váltakoznak ezúttal (a közönség egyetlen feladata megpróbálni lekövetni azokat), a metódus és a nívó marad. Egyébként is a közönségé a világ legkönnyebb dolga, nem? (Nem. De a leghálásabb.)

Ha képesek vagyunk végig odafigyelni, büszkék lehetünk magunkra, főleg azonban arra a négy kivételes muzsikusra és segítőikre, akik az Esszék világszínvonalú sorozatát megalkották, létrehozták (hazai viszonylatban extrém módon teremtve meg a szükséges pénzügyi alapokat hozzá), és a kezünkbe adták.

A három CD-be préselt zenefolyam tekintetében költői kérdés, hogy mennyire előzi meg a korát: a mát. Az ugyanis nem kérdés, nem lehet vita-téma, hogy megelőzi. Ha közelítőleg annyira, amennyire spiritualitás tekintetében Coltrane vonatkozó munkái tették, hatalmas az eredmény. Hazai léptékben minimum hétmérföldes.

Küllemében a maga egyszerű szépségével is impozáns ez a dobozba zárt kiadvány. Az Adyton Művészeti Alapítványnál, illetve a Hunnia Records lelőhelyein szerezhető be ez a számos szempontból példaértékű, jövőbe mutató, művészileg felbecsülhetetlen értékű zenei vállalkozás-sorozat. Vagy ha úgy tetszik: valami ritka és szokatlan összetevőkből álló, hol fül-kápráztató, hol pedig fenséges, speciális fúziós muzsika.

olasz