Vállalásuk komoly kihívás is: megőrizve meghaladni, más műfajba transzponálni Bartók egyes kompozícióit. Pontosabban: nem egyebet, mint az 1910-es években gyűjtött, eredetileg zongorára írott Tizenöt magyar parasztdalt! (Amint azt a lemez címe is jelzi.) A billentyűs hangszerhez képest a zenekari hangszerelők: Bacsó Kristóf, Ávéd János, Subicz Gábor és Fekete-Kovács Kornél („civilben” a MAO szólistái - is) valamennyien a fúvósok elismert művészei. Mégis: teljes alázattal viseltetnek a zongoramű iránt, hiszen egyetlen kósza hangot sem vesznek el belőle! Az persze nem működik, hogy ne is adjanak hozzá, hiszen a nagyzenekar ugye, nem egy szál zongora. (Hogy én milyen okosat mondtam most!) Meg hát (az aktuális előadók jogán) a jazz-nek is jelen kell lennie. És ha a jazz a helyére kerül, mért ne társulhatnának hozzá kortárs- és népzenei elemek? Ahogyan azt ez esetben művelik, elvégre most Bartók a „tiszta forrás” neve, hiszen az ő (kb.) 14 perces munkájának kellett jazz-alapanyagul szolgálnia.
Az új köntösbe való öltöztetéshez természetesen maximális mesterségbeli tudás szükséges a klasszikus muzsika tekintetében épp úgy, mint a jazz ágas-bogas, látszólagosan korlátlan szabadsággal bíró világában. (Hiszen az előbbiből kell kibontakoztatni, kivirágoztatni az utóbbit.) Mindez a hangszerelőkre épp úgy vonatkozik, mint a zenekarra és a vendég-szólistákra, akik annyira képzett muzsikusok, hogy megfelelnek mindennemű, velük szemben támasztott követelményeknek. Konkrétan, trackekre bontva ez az alábbiak szerint mutatkozik meg, nevezetesen, a vendég-szólisták teljesítményére fókusztáltan.
Az elsőként hallható Rubato (ismertebben: a Megkötöm lovamat kezdetű népdal) az amerikai szaxofonos David Liebman játékával válik igazán kifejezővé: szöveg nélkül (ami egyébként a lemezanyag egészére jellemző) a szám melankolikus, vagy inkább szomorkás hangulatát illetően. A továbblépés közben nincs szünet, majd Gőz László tuba-játékát élvezhetjük már-már misztikus, a Kékszakállút idéző modorban, a háromtételes darabban, amelynek harmadik része (a sűrített szaxofon-játék, Ávéd János által) viszont kifejezetten a jazz felé húz.
„Meg kell a búzának érni” - mondaná a harmadik darab röviden, gitár, tárogató és zongora vezérletével. A folytatás (Andante) fuhunnal, szaxofonnal és cimbalommal. Azaz: Dresch Mihállyal, Liebmannal és Lukács Miklóssal, Bartókból, önmagukból és egymásból a legjobbat hozva ki.
„Feleségem olyan tiszta, egyszer mosdik egy hónapba” - legalábbis ahogyan eddig tudtuk. A zenében leképezett virtuális valóság – David és Lukács Miki vezérletével – azonban (a maga játékosságával) nem keveset árnyal a házasélet árnyoldalain. Olyannyira, hogy határozottan tetszik a dolog! (A muzsika legalábbis mindenképp.) A jazz nyelvén híven tolmácsolt Ballad című darab aligha szorul további magyarázatra. Az újabb ballada – a természetéből adódóan – szintén komor képsort vetít elénk. Az egyébként kiváló szaxofonjáték keveset old a hangulatán, de hát ez így van rendjén.
Oldására három „tiszta” (értsd: vendég-szólisták nélküli, ám közel sem szimpla) MAO-feldolgozás hivatott, mintegy jelezve, hogy a zenekar „önmagában” is osztályon felüli minőségű teljesítményre képes.
A tizenegyedik szám, az Assai moderato csalafintaságát nem árulom el: készüljön csak magában a hallgató a váratlanságra! David Liebman „egész-számos” szaxofonjátéka azonban mindenképp kiemelésre érdemes. A soron következő – két szintén „összevarrt” mű ritmizálása az, amelybe önkéntelenül is bele fog merülni a lemezhallgató.
Az utolsó előtti és a befejező Allegro-t a külső borítón kiírottakhoz képest végül felcserélték. Ezért például annak, aki Harcsa Veronika (egyébként szöveg nélküli) énekét várja, már hamarabb szükséges figyelnie. Nem mintha a cimbalomjáték és a legvégül is hallható fuhun – A MAO elképesztő teljesítményén túl – nem lenne érdekes: nagyon is az!
Olyannyira, hogy nem kevesebbet állítok ezek után, mint azt, hogy ami a magyar rockban a Mini Bartók-lemeze, a Bartók-jazzben a MAO muzsikája.
Világszínvonal! Ezt tovább ragozni – szükségtelen, felesleges.