Ma 2018. november 19. hétfő, Erzsébet napja van

Layla Zoe: Gemini

Nem várok lelkes, egyetértő bólogatásokat, mégis kijelentem: napjaink blues legfőbb istenasszonya számomra nem más, mint Beth Hart, és nem az idei Blues Blast Music Awards kategória-győzelem bezsebelése okán. Tudom, meglehetősen szubjektív ez az érzés, szinte mint a szerelemé: vagy jön és mindent visz, mint a szegedi nagy árvíz anno, vagy a szívverésed minimális felgyorsulása is elmarad. Meg hát ízlésről vitatkozni, egyáltalán… Na ugye!

Arról nem beszélve, hogy ez az írás nem Beth-ről szól. Ő elérhetetlen számunkra jelen állás szerint, de a kanadai illetőségű Layla Zoe (szövegíró, énekes és tündéri ördögfióka) a legkevésbé sem! Alig alszunk párat és máris itt lesz Budapesten: október 17-én szerdán, 20.30-kor kezdi a buliját a Muzikumban. Az új albumát fogja bemutatni, igen, azt, aminek fenn látjátok a címét! Először jár hazánkban, az aktuális lemezanyag pedig ki is tehetne egy komplett koncertprogramot, hiszen a Gemini - amint a címe sejteti, dupla CD és mint ilyen, dupla öröm! Mert – hogy egy pillanatra mégis visszacsatoljak az első gondolatsorhoz – Layla Zoe, akár hiszitek, akár nem, immár szorosan ott lépdel a sorban Beth Hart nyomában! Visszatekintve talán nem meglepő, hogy két évvel ezelőtt az öreg kontinensen is komolyan díjazták a tehetségét. (Az European Blues Awards jóvoltából a „legjobb énekesnő” lett.)

A Gemini (azaz: ikrek) méltatása előtt két érdekesség: a 2013-as The Lily című albumán annak zeneszerzője és producere, bizonyos Henrik Freischlader gitározott… (Nem nagy meglepetés, hiszen a 2011-ből való Sleep Little Girl-ön is együtt dolgoztak, sőt egy további albumon is, ha jól tudom.) Talán ez a tény is jelzi, hogy nem semmi egyéniségről beszélhetünk, Layláról szólva. A másik pedig: az új lemeze anyagát, csakúgy, mint az említetteket, szintén Németországban rögzítették.

A friss korongokon tíz-tíz dal hallható, hangzásbeli rendező elv szerinti válogatásban. Az egyik címe: Fragility (törékenység, gyengeség), a másiké Courage (bátorság). Ha úgy tetszik, az emberi (vagy csak a női?) lélek pólusai is lehetnek, akár. Amit pedig azok indukálnak, az a közöttük feszülő érzésvilág (néhol egyfajta érzékiség) széles spektruma. Koncepciónak sem rossz ugye? Szerintem sem. Egy belevaló, karcos hangú blues-énekesnő szenvedélyes előadásában pedig? Hajjaj, mi lett ebből!

Az első korong zeneileg az akusztikus vonulat hozadéka. Kíméletet azonban ettől se várjatok! A minimálisra meghangszerelt ráhangolódás, a She Dont Belive inkább a kétkedés, mint a kiábrándultság dala. Az érzelmi töltés adagolásának rajza szabályos hullámvonal. A kissé tempósabb Ill Be Reborn Bluest-t talán a nemes egyszerűség jellemzi leginkább. A Turn This Into Gold méltó folytatása a lemezen, olykor már-már a meglepés erejével ható gitár-futamokkal. A kissé politikai színezetű The Deeper They Bury Me a blues tradícióihoz kanyarodik vissza. A Mumbai kvázi folkos színezetű, misztikus hangvételű ballada. Az egy-szál gitáros The Good Life a maga viszonylagos egyszerűségében is ütős darab. I Cant Imagine My Life Without You-ban sem sorjáznak a zenei történések, mégis esendően szép. A Freedom Flowers nagyon is ide illő, ének-vitelszerű nyersesége önmagáért beszél. A Let Go-ról vajon mi jut eszedbe elsőre? Nekem a blues mély líraisága. A Rainbow Pacemen and Unicornis legfőbb érdekessége, hogy egyetlen ukulele kíséri az éneket, még sincs hiányérzetünk. Ahogyan azt követően sem, miután máris elszámoltunk tízig, az első körben.

Az „ikertesó” nem egyéb, mint a vadabbik én (vagyis, a rockos) különféle megnyilvánulásai. (Köszi a kölcsön-jelzőt, kedves Vörös Pisti!)

No, itt rögvest bejön egy jó adag dög hangzásban, ritmusban, gitárban, énekben, holott az első, egy lenézett szeretőről szóló nóta címe: Weakness. (Nekem pedig Joplin jön be közben, tudat alatt.) A Dark World zeneileg, szövegileg egyaránt fájdalmasan súlyos, hiszen Layla a gyermeki szexuális rabszolgaságról énekel, szívhez, és persze a fejhez szólóan is. A feszes tempójú Ghost Train-ről nem feltétlenül a régi Bergendy-nóta (a Szellemvasút) fog eszedbe jutni. A rá következő Bitch The Head of Red sem igazán szelídebb, mégsem jövök azzal, hogy ez a mi bajunk, mert nem az. A pörgős címadó szám (a Gemini) felettébb alkalmas a buli-hangulat megalapozására: el tudnám képzelni a koncert nyitányaként, nagyon is. És, a „rockos oldal” sem maradt lassú, de tragikusan fájdalmas, mégis gyönyörű blues nélkül: ez a Roses and Lavender. Azután vigyázat! A White Dog harap, valósággal! Ha csak egy ízes gitárszólóval meg nem szelídíthető. Rosszabb esetben az őrült Automatic Gun izgalmas ropogása csendesítheti el benned. No de. Érdemes-e belefeledkezni a lassú Are You Still Alive Inside-ba? Igen is nem is, hiszen a dal szépséges, de annak tárgya, a depresszió aligha hiányzik bárkinek, holott ez a fojtó érzés bárkit képes utolérni. A reggae-be oltott Little Sister kiváló hangulati oldószer az iker-album végén.

Mit mondhatnék még, ezt a világszínvonalú lemezanyagot végighallgatva? Tény, hogy Freischlader munkáival nem könnyű versenyre kelni, de a dalszerzésben is jeleskedő, a lemezfelvételen pedig számos hangszert kezelő Jan Laacks jelen állás szerint méltó utódja lehet. (Ha jól vettem az adást, ő gitározik majd a budapesti koncerten is.)

A Gemini egyrészt Beth Hart kanadai születésű, Hollandiában élő helytartójának a legszerencsésebb sorszámú, azaz: a tizenharmadik lemeze. Másrészt alighanem a legkiforrottabb és legösszeszedettebb, azzal a bevallott megszorítással, hogy nem ismerem valamennyi albumát. Fogadjátok hát ezt a produktumot egy uralkodásra termett blues-hercegnő aktuális kinyilatkoztatásához méltó módon! Barátsággal és megbecsüléssel.

olasz