Máris leszögezem: úgy érzem, ezzel az anyaggal teljes a siker! Mondom is, miért. Az alap-koncepció szerintem telitalálat, ugyanis különféle (nem kizárólag művészekkel készített), nagyon emberi hangú interjúk képezik a vázát, megfelelő zenei aláfestéssel dobva fel azokat. Mivel a felhozatal (az alanyokat illetően) nagyon színes és gazdag, összeállhatott egy értékes mozaikkép. Végső soron egy patinás fesztivál legfőbb titkainak, rejtélyeinek megfejtése. Egy fesztiválé, ami alapvetően a bluesé, de legalább annyira gasztronómiai is. Plusz annyira borízű, amennyire csak lehet! Mert, ahogyan a fesztiválsorozat (negyedszázad után leköszönt) főszervezője, Gárdai György nyilatkozta: a legjobb zene sem élvezhető korgó gyomorral és száraz torokkal. Nos, a szállóigévé vált mondás legalább annyira a fesztivál-szervezési koncepció alapja, mint az élet nagy igazsága, amelyre Pakson a kezdetektől ráéreztek, mi több: meg is valósították. Akkor hát, vegyük sorra a leglényegesebb összetevőket.
A zenei felhozatal alapját természetesen a blues képezi, de a rock és a jazz sem maradt ki a sorból, sőt world music is elbújt közötte olykor. Mindezeken belül a felhozatal skálája igen széles. A tehetséges kezdőktől – élükön az első fesztiválokon lehetőséget kapott, még gyermek Katona Tomival) – egy sor világsztár csúcs-produkciójáig. Csupán a szimpla névsorolvasás még itt is terjedelmi korlátokba ütközne. Közelítsük meg hát másként a témát.
Az első időszakban (és amennyire lehetett, a későbbiek során is) jól érzékelhető cél volt a hatvanas-hetvenes évek blues- és rocklegendáinak be- és megmutatása. Mindez igen jót tett a fesztivál elismertetésének, országos népszerűsítésének, hiszen ki ne lett volna kíváncsi Woodstock hőseire, vagy Jimi Hendrix egykori basszusgitárosára (mondjuk épp az ő fellépése nem sikerült valami fényesen), és hosszan sorolhatnám. A feltörekvő nemzetközi tehetségek közül Ana Popovicot emelném ki, aki szerb „csitriként” aratta az első paksi sikereit, hogy – sok évvel később – amerikai szupersztárként, örömmel térjen vissza. És az állócsillagok felragyogása bluesban, rockban, jazzben egyaránt. Na jó, jöjjön néhány kiragadott példa a nívó szemléltetésére, és kedvcsinálónak a jövő fesztivál-közönsége számára. Beth Hart, Jethro Tull, SBB, Emerson, Palmer (külön-külön, saját csapatokkal), Al Di Meola. Végül, de nem utolsósorban a magyar muzsikusok végtelen sora természetesen, a már említett ifj. Katona Tamástól Török Ádámig.
Kimondva-kimondatlanul külön kategóriát képeznek a jótékonysági céllal szervezett, bensőséges hangulatú templomi, akusztikus koncertek, szintén számos emlékezetes, maradandó momentummal.
A más(od)ik, a gasztro-összetevő nem egyéb, mint a fesztivál szó szerint vett sava-borsa: a szintén országosan, ám a saját jogán elhíresült vasárnapi főzőverseny. (A zsűri elnöke hosszú évekig Benke Laci bácsi többszörös világbajnok mesterszakács volt. Mostanság Kovács János Venesz-díjas mesterszakács feladata az ízes döntések koordinálása, megerősítése.) Aki az ilyen vasárnapokon éhen maradt, alighanem ott sem volt a versenynek helyet adó sportcsarnok udvarán, hiszen aki (a kezdeti időre jellemzően) elmulasztott kóstoló jegyet vásárolni, őt is meginvitálja egy jó kedélyű, ismeretlenből ismerőssé váló baráti társaság. (Tudom, mert volt benne részem.) És, mit ad Isten, ebből a DVD-ből tudtam meg, hogy sok évvel ezelőtt sajtos rénszarvas-levesre hívott meg egy szimpatikus finn csapat. (Felismertem a sátrat, az ételt és az embereket.) Ezek után kezdem valahol megérteni a nemzet vadásza sportértékben a házi nyúl kilövéséhez mérhető teljesítményét a rénszarvas leterítését illetően. (Bizonyára ő is tudja, mennyire finom a sajtos rénszarvas-leves, és nyilvánvaló, hogy be kellett spájzolnia hozzá az alapanyagot.) Ahogyan azt sem feledem, amikor a vízilabda-berkekben hírhedt Szentesi Köménymag pártoló tagjaként mi láthattunk vendégül kedves ismeretleneket, jókora adag jóféle szentesi lecsóra, természetesen.
A borászok a rendezvénynek helyet adó sportcsarnok színpaddal átellenes oldalán ütik fel sátraikat, azaz: veszik birtokba az elárusító standjaikat. Évtizedek óta gyakorlat a legjobb borászatok tökéletes minőségű felhozatala. Nem hallottam hírét, hogy képes lett volna végig kóstolni bárki is a teljes választékot, pedig ha bírná a pénztárcám, én megtenném, a májammal pedig majd csak megegyeznék valahogy. Mégis, állítom: ennek a bizonyos hátsó traktusnak varázsa van! Ez az a hely, ahol a muzsikus-istenek is visszaváltoznak közönséges halandóvá egy pohárka jóféle nedűvel a kezükben, és széles mosollyal dedikálják a lemezeiket, ha valaki azt kéri tőlük.
Ám, ezzel még mindig nem ért véget a Gastroblues Fesztivál laudációja. Ott, ahol annyi kiváló muzsikus jön össze, törvényszerű, hogy adódik egy másik aspektusa is a történéseknek. Mégpedig a „csak itt és csak most” létrejött alkalmi formációk hihetetlen jamelései. Nem mellesleg: ezek azok a momentumok, amelyek számomra a fesztivál egyik legfőbb vonzerejét adták és adják. (Legnagyobb sajnálatomra a kamerákat és a hangrögzítő készülékeket rendszerint kikapcsolják késő éjszaka, amikor ezeknek az egyszeri csodáknak jön el az idejük. Szerencsére, néhány pillanat mégis látható belőlük a DVD-n, mintegy ízelítőül.) Emlékszem, sok évvel ezelőtt egy finn gitáros legalább egy órán át izgatottan szorongatta a kezében a hangszerét a színpad mellett, csak hogy Tátrai Tibuszékkal játszhasson egyszer végre. No, nem állítom, hogy az a buli volt minden idők csúcs-koncertje Pakson, hiszen ennek a fesztiválnak annyi és annyiféle csúcspontja volt/van, mint egy kiterjedt hegyláncnak, és amelyek aligha férnének el egyetlen, valós vagy virtuális térkép-oldalon ábrázolva.
Szerencsére a dicsőséges negyedszázad után, 2018-ban is folytatódott a Gastroblues-csoda. És remélem, így lesz még nagyon sokáig!