Ma 2018. december 11. kedd, Árpád napja van

Ócsag Andrea: Emlékutazás Török Ádám – 70 év lenyomata

Nem példa nélküli az eset, mégis: a magyar rock óriásai közül keveseknek adatott meg, hogy három könyv is készüljön róluk. A máig aktívan, sőt intenzíven muzsikáló Török Ádámnak nem kevesebb, mint 70 életév kellett hozzá. Ha innen (mármint, a kor felől) közelítünk a tárgyhoz, annyiban érdekesebb a dolog, hogy a műfaj egyik leghitelesebb, ha nem A leghitelesebb figurájáról, zenészéről, személyiségéről beszélünk, hiszen ő soha, semmilyen helyzetben nem állított mást, mint amit éppen tett, vagy a tetteivel sugallt.. (Na jó, nőügyekben olykor elhallgathatott néha valamit talán, esetleg.) Nem kérdés hát, hogy megérdemelte a könyveket! Azt nem értem csak, hogy a hozzá legméltóbb elismeréssel, a Kossuth-díj átadásával miért várnak az illetékes elvtársak?

Ennek hiányában(?) jött az Emlékutazás, ami nagyon nem kevés, nekünk, Mini-fanoknak kivált. Hiszen Ádám csak mesél és mesél – tíz fejezeten át, nyíltan, őszintén. Megtudhatjuk például, hogy táltos-jeggyel született. (A konkrétum felfedezésének örömét az olvasóra hagyom.) Az viszont, hogy szerencsés génállománnyal áldotta meg őt a sors, aligha újság a rockerek (különösen a nőneműek) számára. Aztán. Érdekes volt a küzdelme, amely a futball és a zene között zajlott (ha tehetséges valaki, az ritkán mutatkozik meg egyetlen irányból), hogy aztán a sors keze beletegye a lábát döntés útjába. Így az viszonylag gyorsan megszületett. Alighanem mindannyiunk megelégedésére.

Az Ádámot ért zenei hatások és azok hogyan-ja, illetve a Mini épülése, alakulgatása, viszontagságai, érése és termőre fordulása külön történet, számos csavarral és számtalan extrával, és tele élettel. Néhány év után jöhettek sorra a nagylemezek, majd a kötelezően szabadon választott „lélekemelő” szovjet turné, miközben - a nyolcvanas évek elején - elhatalmasodott a közízlés változása a zenei világban, ami a Mini első, másfél évtizedes periódusának a végét jelentette. Ádám persze játszani akart. Miként lehetett kimászni a gödörből? Naná, hogy a kor szellemét megtestesítő elektronikus ketyerékkel – és persze az irányzatra fogékony zenésztársak segítségével! A Mini RC (azaz: Robot Company), valamint a Tátrai-Török Tandem tevékenysége fémjelezte ezt a mondjuk, kísérletinek nevezhető időszakot a nyolcvanas évek elején. Nem tudom (és a könyv sem tér ki rá), vajon maradtak-e rádiófelvételek ebből a furcsa és izgalmas érából. (Annyi bizonyos, hogy készültek ilyenek.) Az igazi meglepi alighanem az lenne, ha az L. K. Band néven készült német kazettájuk hanganyaga előkerülne! Ne legyen igazam, de úgy érzem: ennek a kevésbé valószínű verziónak van momentán nagyobb esélye. (A könyv Diszkográfia fejezetéről szóló fenntartásaimat lásd alább.)

Azt tudta valaki, hogy Ádám és Tátrai Tibusz anno a Topó Neurockkal próbált? Szegény Kovács Tamás (a Tátrai Band majdani basszusgitárosa, aki...) ennek a potenciális együttműködésnek kapcsán jött először a képbe. Igen, a magyar rocktörténet már csak ilyen, és ezt inkább a három ponttal jelzett történet igen szomorú folytatására értettem.

Valahol hajaz rá az Ádám neve alatt megjelent Alligátor című Radioton-LP raktárkészlete megsemmisülésének módja. Mind szerencsétlen, „tipikusan magyar” sztori. Ahogyan az egyébként remekül sikerült amerikai fellépés is, amely a nyugati testvér-zenekarnak számító svájci bandával zajlott, ám amit fotó-dokumentumokkal sem tud Ádám utólag „igazolni”.

A blues-revival (újjászületés) eljövetelét (nyugaton) látva és a korszellemre ráérezve megalakult a RABB-ocska, valamint fontos történések adódtak Pakson: lemezfelvételek, és koncertek egy ma is élő csodálatos fesztiválon, amit immár jó ideje Gastrobluesnak neveznek.

Ami összetartozik, mint tudjuk, össze is nő! Miként a Mini ismét, az ezredforduló magasságában. Új korszak, új időszak a zenekar életében, új sikerek, új fejlemények, ahogyan az élet alakította a dolgokat. És persze nem mindig csak a zenekarét (a Minit 2010-ig lehetett egyeben tartani, a fellépési lehetőségek jelentős apadása folytán): Ádámét és az övéiét is.

A siker-széria azonban nem ért véget, legfeljebb más és más felállásban (olykor szólóban) folytatódott, és tart a mai napig.

A sztorik gazdag tárát függelék-szerű fejezetek egészítik ki, közte a Diszkográfia. Ez számomra a kötet egyetlen neuralgikus pontja, mert úgy tűnik, mintha kevesebb idő és figyelem jutott volna rá, mint amennyi minimálisan szükséges lett volna. Arról az adathalmazról beszélek, amelyből a lemezritkaságokra lenne leginkább kíváncsi a fanatikus olvasó. Félreértés ne essék: nem a diszkográfia „klasszikus” szabályai felvonultatását hiányolom (vö. pl. Simon Géza Gábor ilyen irányú munkáival), hanem néhány alapvető információkét (lásd lentebb), illetve számos kiadvány listába kerülésének elmaradását (most csupán a Gastroblues válogatás-lemezeit hozom példaként). Minimálisan a kiadványok betűjelét és sorszámát, valamint a kiadók megnevezését szerettem volna itt megtalálni. Ezek az adatok már érdemi segítséget nyújthattak volna az érdeklődőknek az egyes kiadványok utólagos beszerzésében.

A mű egyébként kiváló: az ötlet eleve, hogy Ádám meséljen az életéről, amit ő meg is tett, mégpedig igen részletesen. Mindez rendkívül élvezetes és olvasmányos stílusban íródott, a szerző, Ócsag Andrea remeklése (íráskészsége) eredményeként. Az efféle könyvek jelentős hányadát egyébként is képtelen vagyok letenni, és ez a munka – mindent összevetve – nálam dobogós helyen áll!

Ráadásul nem csupán rajongó szemmel nézve érdekes a könyv, hanem a zenészeknek és a zenei pályára most készülőknek is felettébb tanulságos. Két kérdésre ugyanis gyakorlati válaszokat ad. Hogyan érdemes megélni a sikereket? (Bármennyire furcsa, nem egyértelmű rá a válasz, illetve valahol mégis az.) És. Hogyan lehet átvészelni a törvényszerűen bekövetkező nehéz időszakokat? Beszél ilyesmiről valaki egyáltalán? Na ugye!

Elvileg egy CD is tartozik a könyvhöz. Álomkoncert a címe, és ha igaz, kiadatlan Mini-koncertfelvételeket tartalmaz. Mennyiben árnyalja vagy támasztja alá a leírtakat? Nos, erre magam is kíváncsi vagyok, mert a lemez még nem jutott el hozzám, sajnos.

olasz