Ma 2018. december 11. kedd, Árpád napja van

Fokos Zenekar: Jókedvemben

A kérésem egy kérés. (Szinte, mint a minta: például egy példa.) Ez itt. Lesztek szívesek rákeresni a portálon a Fokos Zenekar előző (az első, a Kiskoromtól nagykoromig című) lemezéről szóló írásomra, a banda bemutatása végett. Ha nem hallgattatok rám (a büntetés: szóbeli ejnye-ejnye!), íme néhány, vonatkozó címszó.

A 2012-es Felszállott a páva – az országos ismertséget meghozó tévés vetélkedő. Óbecse (Vajdaság) – a szűkebb hazájuk, a tágabb pedig a határokon átívelő, népzenei szempontból talán kevéssé ismert tájegység (általánosítva: a Dél-Alföld), amely értékes muzsikák lelőhelye. A Fokos van annyira gáláns társaság, hogy közzé tegye azokat a kincseket amelyekre az első lemezük megjelenése után találtak rá.

Az pedig egy speciális mix, amelyben olykor a tambura-centrikus délszláv népzene, máskor a hagyományos (kávéházi) cigányzene elemei kerekednek felül. Talán ellentmondásosnak hathat a két stílus találkozása, de nem a Fokos szintetizálásában, amelynek következtében ez a ráközelítés a lemezanyag egyik fő erősségévé vált.

Jókedvemben – árulkodik az album címe. És valóban. Szinte az egész lemezanyag azt sugallja, mintha lakodalmi vigasságban vendégeskednénk mondjuk Óbecsén, ahová a szélrózsa minden irányából érkezett a násznép. Megengedve, hogy ebben a sosem volt lakodalomban katonadalok is felcsendüljenek, ha másért nem, hát (Tömörkény István szavával) a „vén csontok” (vagyis a kiszolgált sorkatonák) iránti tisztelet okán.

Egy „somogyi dudaszerelemnek” nevezett ciklus vált felelőssé a hangulat megalapozásáért, olyan hangszerelésben, mintha „Somogy-országból” hozatták volna a zenészeket. A tambura a bácskai Duna-mentéről való csárdás és friss dalcsokrában szólal meg először, tű-pontosan pozicionálva a helyszínt. Vérbeli magyar muzsika ez kérem, mégpedig zömmel délszláv hangszereken, ami tökéletesen reprezentálja a lemezanyag különleges mivoltát.

A következő, tempós, sőt fergeteges rábaközi muzsikától a beteg is táncra perdülne. Bizony ám! Ismerős a darab számomra, ezért meggyőződéssel állíthatom, hogy pazar az előadása! A mezőkölpényi csárdás más jellegű, ám minőségi engedmény itt sem történt, sőt. A hangszerelés hangsúlyai és finomságai szépen domborulnak benne – a csujogatásra hajazó női ének mellett. Apropó: Csizmadia Anna és Szabó Annamária vendégeskednek ezen a poszton a lemezen.

A Kávéházi tamburamuzsika Balázs Janika emlékére című darabban jelenik meg „vegytisztán”, szerves egységbe forrva a délszláv stílusjegyek és a hagyományos cigányzene. És hogy ki volt Balázs Janika? Nos, azt magam is szeretném tudni.

A tíz tételből álló lemezanyag második fele az említett katonadalokkal kezdődik. Címe: Horthy-nóták! Úgy fest, most érett meg az idő elővenni ezeket a – minden valószínűség szerint az ottani nép lelkében és emlékezetében élő – dalokat. Anélkül, hogy bagatellizálnám vagy misztifikálnám mindezt, annyit kívánok hozzátenni a témához, hogy némelyikük kissé idealizált, de bizonyos határokon belül maradva, függetlenül az egykori kormányzó tevékenységének mai (nem konszenzusos) megítélésétől. A kifejező, sőt szenvedélyes éneklés mellett azonban lehetetlen szó nélkül elmenni!

Az instrumentális Erdőszombattelki muzsikának a „húzása” ragadja magával a hallgató figyelmét, hogy hét és fél percen át könnyedén fenntartsa azt. A táncra csábító, Gójáké címet kapott káráztató, virtuóz tamburamuzsika egy firigyházi zenészcsalád egykori repertoárjából él tovább.

A címadó darab fél perc után tényleg lakodalmi hangulatba hoz, hála a Fokos muzsikusainak! A záró blokk pedig mi lehetne más, mint óbecsei csárdás és ugrós. Vagyis: A miénk, amely a felfedezés erejével és örömével hat a hallgatóságára.

A nem gyenge bemutatkozó album után a Fokos Zenekar szintet lépett, mégpedig előadásuk felfokozott érzelmi töltésével és -gazdagságával. Ráadásul egy alig ismert mikro-világ muzsikáját hallgathatjuk szinte gyermeki naivsággal: újabbnál újabb rácsodálkozással. Örömmel olvashatunk a CD belső borítójában a Fokos sűrűsödő külföldi útjairól. Jóleső melegséggel tölti el az ember gyerekét, amikor ilyen remek, fiatal csapat öregbíti mostanság a magyar népzene hagyományosan jó hírét.

olasz