Lassú tempójú muzsikák sorjáznak rajta (kivételek adódnak persze), ráadásul balladával indítják a sort. (Három árva – Bukovinából.) Akkor is és később is, a dalok jelentős hányadában a vezető énekes Nyitrai Mariannát kizárólag Juhász Zoltán kíséri furulyán – már amikor valamelyikük nem egyéni produkcióra vállalkozott éppen. A harmadik trackben András Orsolya csatlakozik Zoltánhoz, méghozzá gardonon. A Felsősófalvi táncdallamok idejére pedig az Üsztütü is „megérkezik” Balogh Kálmán cimbalmossal együtt, és velük egy kis vidámság, ami – valljuk be – nagyon ránk fért már. Élvezzük ki hát minden pillanatát, mert nagyon kedves és kellemes ez a muzsika!

A már említett Vikár-gyűjtés, az Oroszhegyi kecskenóta előadása megint csak Juhász Zoltán különleges tehetségét dicséri.

Ének és furulya kettőse következik ismét ezúttal a fiatalasszony-kori élethelyzetek, valamint az emberi érzésvilág általános bonyodalmaival, Bözödről, olykor kifejezetten a női ügyek, bajok és problémák termetes halmazára fókuszálva.

Verbunk, székelyszentmihályi táncok, furulyán. Majd, feszes ritmusú Nyárádmenti táncokat szólaltat meg a zenekar és vendége, szigorúan a szomorúság ellen. („Néha ilyen is kell”- mondanám, de a Tankcsapda-szöveg nem feltétlenül idevaló. Vagy mégis?)

Csíki kecskenóta szól aztán furulyával és gardonnal, majd szóló ének Csíkjenőfalváról – ez a szerkesztő válasza a továbblépés mikéntjére. Végül, de nem utolsósorban: csakis játékosan! Farsangosok nótáinak jelszava lehet ez, akik Felcsíkból származnak.

Kivételes képességgel bíró előadók produkcióit élvezhetjük jelen alkalommal (is). Egy lemezen, mégis kisebb-nagyobb csoportokban, külön. A szólisták és az Üsztürü sajnos nem készítettek közös felvételeket, amiket aligha csak magam vártam volna. Ezt tartom a lemezanyag egyetlen hiányosságának, de hát ettől nagyobb problémánk ne legye soha, hiszen mindenki remekül és igen magas művészi színvonalon oldotta meg a vállalt feladatait!

Még egy apróság. Felületesen, háttér-zeneként hallgatva olykor kissé szikárnak (bár szívósnak) tűnhet ez a muzsika. Ám, ha mélyebbre ásnunk a saját érzésvilágunkban, kivált, amikor úgy érezzük, hogy ez idő tájt nem minden gömbölyű az életünkben, akkor kezdjük el igazán díjazni ezt az olykor végletekig lecsupaszított játékformát. És akkor elrebeghetünk egy köszönetet a „régi öregeknek” az ő dalaikért, a zenetudósoknak, akik rátaláltak ezekre az örök értékű kincsekre és konzerválták azokat az utókor számára, éppen nekünk. A lemezborítón olvasható előadóknak pedig azért, mert – vigasztalásul, mert néha arra is szükségünk van – előkeresték és felélesztették ezeket a latens csodákat.