Ma 2019. április 25. csütörtök, Márk napja van

Oláh László Quartet: Standards (Fonó)

A magam részéről afféle biztonsági sebességként értékelem ezt a fajta elindulást a pályán. A fiúk ugyanis vitán felül ügyesek, tehetségesek, érzik és értik a jazzt. Név szerint Oláh László – gitár, Farkas Attila – zongora, Vidák Béla – basszusgitár és Csikós Áron – dob.

Egyes pletykák szerint amikor elfogy a muzsikusok invenciója, a Beatles-témákat kapják elő. Amint látjuk, ez itt nem Beatles-anyag, hanem fiatal jazz-zenészek standard-összeállítása. Majdhogynem ugyanaz másként – mondhatnánk, de a helyzet kissé bonyolultabb ennél. Lévén, a szóban forgó CD nem kb. a tizedik, hanem az első lemeze az adott formációnak! Innen válik a lényeg nehezen érthetővé. Tenni fogok egy kísérletet a magyarázatra az alábbiakban, legfeljebb vitatkozom róla, ha lesz kivel.
A magam részéről afféle biztonsági sebességként értékelem ezt a fajta elindulást a pályán. A fiúk ugyanis vitán felül ügyesek, tehetségesek, érzik és értik a jazzt. Név szerint Oláh László – gitár, Farkas Attila – zongora, Vidák Béla – basszusgitár és Csikós Áron – dob.
Gonda tanár úr minden bizonnyal csillagos ötöst adna erre a munkára - méltán. Mégis, csendben kérdezem: vajon, kiteljesedett-e Gonda tanár úr művészi pályája a maga méretes és szinte kizárólagos amerikai jazz-imádatában? Na ugye. Működhet-e manapság a „homokot a sivatagba” effektus, még ha oly csillogóak is azok a homokszemek? A kétségkívül meglévő tehetség, a magabiztos lendület első blikkre mire elég? A magyar jazzklubok száma véges, gyorsan be lehet járni azokat. Azután? Hogyan tovább?
Mert az egyéni hangot itt valahogy nem sikerült meghallanom, amit lehet, hogy az én hallókészülékemben van a hiba. (Ideje benne elemet cserélni?) Úgy vélem, ez az a helyzet, amit a második album dönthet el, amelyen túl aztán jó pont lehet, hogy a fiúk a maguk (egyéni) módján és magas szinten reprodukálják a standardokat. Ebben a pillanatban azonban – az érdemeik maximális elismerése mellett – ezt egy egy kicsit kevésnek érzem.
Pedig felhangzik a Stella by starlight (a címek írásmódját minden esetben a lemezborítóról véve), amelyet Charlie Parker indított világhódító útjára. A quartet feldolgozásában igazi csapatmunka fültanúi lehetünk, amelyből ha mégis ki kellene valakit emelni, az alighanem a zenekar névadó gitárosa lenne, de érezhetően Attila sem szeretne lemaradni tőle. A What is the thing called love szintén filmzene, Cole Porter „tollából”. Élet, energia, na hát, az bőségesen van benne, gond egy szál sem. A Someday my Prince will come – a változatosság kedvéért megint filmzene-feldolgozás, Vidákovics Izsák igazán odaillő, mi több: stílusos szaxofon-játékával fűszerezve. A There will never be another You legkomolyabb vagy legismertebb előzményének kiválasztására nem vállalkozom. Azt hiszem, jelen állás szerint az Oláh László Quartet előadása mellé teszem a voksomat! A Four című darab felvétele ugyancsak remek teljesítmény. Egyetlen rossz szavam sincs rá! A Black Orpheus: Carlos Jobim, amelyhez persze Oláh Lászlóék is hozzáteszik a maguk elképzeléseit, mégpedig kellő alapossággal! A Night in Tunisia Gillespie-kompozíció. Én az Art Blakey-verziót kedvelem jobban, igen, magánügy. A quartet feldolgozása pedig remek ürügy lehet, ízlésekről való vitatkozáshoz. Tempó és finomság – mondanám, ha az I love you című záró felvételt kellene röviden jellemeznem.
Jó kis lemez ez kérem, de amint említettem, gyorsan kellene egy újabb Oláh László Quartet-album annak érdekében, hogy világosan látszódjék a folytatás iránya. Ennyiből ugyanis „csak” a tehetség látszik, de az legalább nagyon!
Még egy „beszédes” adalék: a digipackon vagy azon belül egyetlen igazi zenekari- vagy portréfotót sem találhatunk, pedig igazán megérdemelnék ezek a srácok, hogy legalább az ország arcról is megismerhesse őket, hiszen a jövőjük, a sorsuk immár kizárólag az ő kezükben van.
A magam részéről őszintén szurkolok azért, hogy maximálisan legyenek képesek élni a minden bizonnyal nem kevésszer adódó lehetőségeikkel.

olasz