Igen, mindannyian tudjuk. Soha ne mondd, hogy soha! Ám, bizonyára találkoztál már olyan helyzettel, amikor végérvényesen elkéstél minden szóval, mégis szeretnél tenni valamit, menteni, ami menthető még. Jó esetben például utólagos és maradandó formába öntött tisztelet-adás lehet ennek eredménye, ami ebben a konkrét esetben a bőgős, basszusgitáros Glaser Péter jelen írás tárgyát képező második, dupla albumához való közelítés egyik kulcsa is.
A másik út nyilván az előző albumhoz való viszonyítás lehetne, ami – rendelkezésemre álló igazodási pontok hiányában - elmarad, kivételesen.
Egy további pedig az a sokoldalúság, több lábon állás. amit a (zenei) élet megkövetel egy jazz-bőgőstől. Jól példázza mindezt az első korongon hallható muzsika. Kezdjük is ezzel az értékelést!
Az első száma a 2016-ban tragikus körülmények között eltávozott zongorista Farkas Mihály (nem tévesztendő össze a Budapest Bár közelmúltban szólólemezt publikált cimbalmosával) szerzeménye, amely immár az ő emlékéhez igazítva szól. A civil életének minden fordulata kevesek számára volt ismert, ha egyáltalán, a titokzatos halála azonban a kívülállókat is megrázta. Az érzelmes témához a bőgős Hárs Viktor írt szöveget (aki a borító tanúsága szerint nem játszik a lemezen). Szavainak logikai, gondolati sorrendje meg-megcsikordul, a szándék és az igyekezet azonban mindenképp elismerést keltő. A dalt (Hol jársz? címmel) Czerovszky Henrietta énekli, és a szerző is játszik benne, ám az alkotását már Cselik Gábor fejezte be. A hangszerelés ízlésesen gazdag, miközben a fúvós Cvikovszky Gábor és a gitáros Mohai Tamás is jeleskedik a játékával.
A második számmal egy másik muzsikusra emlékezhetünk. Az infarktusban elhunyt dobos, Mohai Győző (1967-2016), a gitáros testvére volt. Legismertebb közös együttesük alighanem a jó emlékű Faxni. Ezúttal egy 1997-ben készült felvételére építette Glaser Péter a szerzeményét, ahol a gitár-centrikus trióban Győző feszes ritmusokkal „felügyel” az alapokra, „odaátról”.
Némi szertelenség, kis „trendetlenkedés” is kell néha – most Tátrai Tibor beskatulyázhatatlan és parádés szájgitározásával!
Minden bőgősnek alapfeladat énekesnőt kísérnie. Kozma Orsi ezúttal Szakos Krisztián egyik pop-rock dalát énekli, Mohai Tamás ízes gitár-szólójával fűszerezve. Ebből a sorból nem maradhat ki a nagyszerű Harcsa Veronika sem, a jazzes hangvétel és a személyes varázsa igézetével. Folytatva egyfajta pop-jazzel: a Besame Mucho-ból az előző társadalmi berendezkedés „illetékes elvtársai” giccsbe hajló tánczenét csináltak. Az aktuális feladat: helyretenni valahogyan, amit elrontottak, például Szűcs Gabival és vérbő bőgő intróval. Funkcionálisan szinte kizárólag egy luxus tengerjáró báltermében tudnám elképzelni az effajta muzsikát manapság, de hát oda is jól képzett, húsvér zenészeket keresnek!
A First Song viszont jazz-klubokba való, Péternek „testhez álló” Charlie Haden-szerzemény. Egy másik örökzöld, a Christmas Song címe önmagáért beszél, az előadás színvonala, hangulata pedig méltó hozzá!
Ezt a lemezanyagot Czerovszky Henrietta éneke foglalja keretbe, egy Bob Telson-dallal valamint markáns basszus-kísérettel.
A „több lábon állás” további példája a stúdiózás. A bőgősökkel mintha velük születne a hozzá való hajlam és adottság, gondoljunk például a Djabe egyik szellemi vezérére, Barabás Tamásra! A jelenség felemlegetése nem véletlen, hiszen az eddig bemutatott zenék többsége Glaser Péter saját stúdiójában rögzült. A második korong anyagának keverése szintén ott zajlott, míves „fül-harmonikus” munkával. (Bocs!)
Ez a felvételsorozat pedig nem egyéb, mint hat tulajdonképpeni „Duo Pathetique”-mű 2014-ből, Farkas Mihály és Glaser Péter előadásában, az ütőhangszeres Czibere József utólagos közreműködésével. Valamennyi darab a zongorista szerzeménye, amelyeket kiadásra szántak, de sajnos, Farkas életében befejezetlenül maradtak. Érzékeny, finom muzsikát hallhatunk, valahol a mainstream és a smooth jazz közt, inkább az előbbihez közelítve. Farkas Mihály játéka sajátos, egyéni színfoltot képez a magyar jazz-palettán. A halálával bekövetkezett veszteség most tárul fel előttünk a maga valójában, de hessegessük el a negatív gondolatot és élvezzük azt a muzsikát, amit örökül hagyott ránk!
Ez a lemez, a Bring Down The Angels – a megemlékezéseken túl - számomra arról szól, hogy milyen lehet egy kiváló képességű, univerzális bőgős szakmai és érzelmi élete. Nos, szinte ugyanolyan, mint a miénk, hétköznapi lényeké. Néha egyszerűen „csak” szép, néha tiszta és emelkedett, néha pedig inspirálóan szomorú.