Egy különleges, úgy is mondhatnám: egzotikus hangszer áll a lemezanyag (egyik) középpontjában. Nem más, mint a cimbalom görög rokona, a santouri, magyarul: szantúr. A Meybahar pedig egy ígéretes nemzetközi formáció, amely a görög Marilia Pilti és Kopcsik Márton hegedű, plusz saját fejlesztésű zengőhúros brácsa duójából fejlődött ki. Nem akárhogyan, hiszen három ütős csatlakozott hozzájuk: Krolikowski Dávid „sztenderd” ütőhangszereken, Varga Merse a közel-keleti eredetű dohollán és keretesdobon, Takács Péter pedig indiai tablán! Ki hallott már ilyet? Úgy látom, kevesen tették fel a kezüket a kérdésem hallatán. Probléma egy szál sem! Azért vagyok itt, hogy ismertessem a vonatkozó legfontosabb tudnivalókat.
Az itt hallható dallamok görög és török zenei inspirációk hatására születtek. Amelyik mégsem így, az nem egyéb, mint ottani tradicionális témák feldolgozása.
A lemez címe: Abyss, vagyis szakadék, mélység. Akkor tehát az, amit az alábbiakban igyekszem megfejteni, az a mélység mélysége (vagyis maga a minőség)? Vagy annak vonzása, delejes ereje dominál inkább? Természetesen mindegyik tényező lényeges, a legfontosabb azonban az, hogy a médiumként funkcionáló muzsikusok milyen hatásfokkal képesek átadni a valamilyen formában kétségkívül létre jövő kohézió erejét a hallgatóik számára? A próbálkozás derekas, az eredményhez nem fér kétség.
Holott mindössze öt számot tartalmaz ez a bemutatkozó lemez, ahol persze, hogy nem a mennyiség a legfontosabb tényező! A „történések” sora annál inkább az, hiszen mint jeleztem, három, különféle ütőhangszer igyekszik „letámadni” kisebb-nagyobb intenzitással két, ritkán hallható dallam-hangszer hangjait, és a hegedűről még nem is beszéltünk. Ebből a furcsa harcból pedig csakis a hallgatóság kerülhet ki győztesen!
A nyitó-címadó szám zenekari szerzemény. A keleties hangzású szantúr-intróra gyorsan „rácsapnak” az ütőhangszerek. A tömény, intenzív, egyszersmind magával ragadó előadásból mindenki alaposan kiveszi a részét. A Tekez minden bizonnyal török tradicionális dal. A dal-szerűségét persze alaposan felülírja a zenekar – fokozva a hatást a főtéma már általunk is várt visszatérésével. A praktikus leosztásnak köszönhetően, ahogyan az előző számban, itt sem érezzük, hogy bármelyik ütőhangszer üresjáratban működne, azaz: nem lenne helye és valós feladata a zenekarban. Az Eridanus Kopcsik Márton kompozíciója. Ebből egyenesen következik a vonós dominancia, összességében viszont mégis a legmisztikusabb darabok egyikét élvezhetjük.
A Giftopoula már-már meditatív hangütésű görög szerzemény, természetesen a Meybahar stílusos átdolgozásában. A tradicionális, kissé felpörgetett The Bridge of Drama méltó párja a szám, egyben a lemez végéhez érve.
A lemezanyag rövidke, fél órányi sincs, mégis. Sokkal több, mint egyfajta, színes „érdekesség”, kisázsiai gyökerű zenei egzotikum. Ez a muzsika igenis, csodákra képes! Arra, hogy ismeretlenbe tartó, belső utazásra csábítsa a hallgatóját, sosem látott tájakat vetítve lelki szemei elé, egyszersmind melegséggel, gondtalan élet-érzéssel töltve el a tudat alattiját. Elbűvöl, elvarázsol mindenkit, ahogyan azt a jóféle keleties zene általában teszi. Lazábbak, felszabadultak és gazdagabbak leszünk tőle és általa.
Olvastam, hogy a Meybahar rendszerint külföldi vendég-zenészeket hív a koncertjeire, akik tovább színesítik az amúgy sem szimpla előadásaikat. Talán efféle élő válogatás-album lesz a következő anyaguk? Nem tudom, csak azt, hogy csalódnék, ha nem érkezne hamarosan hozzánk a folytatás!