A jazz-koncertek nézőszámának világrekordját Budapesten megdöntött trombitás, énekes Louis Armstrong (1901-1971) utolsó klarinétosa a másod-generációs „matyó magyar” Joe Murányi (1928-2012) volt. A Tatán megrendezett II. Magyar Jazzkutatási Találkozón, 1994. július 18-25. között Joe bácsi szerencsére nem csupán zenélt, hanem a jazztörténeti előadások sorát is színesítette. Témája nem volt más, mint egykori főnöke, akit nemes egyszerűséggel ő csak Lajosnak nevezett. A zenekarba kerülésének történetét valamivel korábban mesélte el, amelynek  lényegére máig emlékszem. A próbajátékát követően izgatottan érdeklődött a mestertől, hogy milyen volt a szereplése, miben kellene még javulnia. Azt a választ kapta a világ legismertebb jazzmuzsikásától: „Te csak fújjad!” Fújták is együtt, vagy másfél évtizedig. Az alábbi, zenei bejátszásokkal tarkított előadása ezúttal inkább Louis Armstrong pályakezdéséről szólt, személyes vonatkozásokkal tarkítva, persze. Sajnos, technikai problémák miatt csak a szöveg töredékét sikerült megőriznem. Következzék hát most Joe Murányi – ezúttal prózában! (Az ízes matyó-amerikai akcentusát, derűjét, emberi habitusát ebben a formában nem tudom visszaadni, bárhogyan is szeretném.)

...1967. április-májusában kezdtem el játszani vele addig, amíg csak lehetett: a haláláig. ami 1971. július 6-án következett be.
Az amerikai közvélekedés szerint Lajos 1900. július 4-én, vagyis az USA történelmi születésnapján született. Kutattak később New Orleansban, és rájöttek: 1901. augusztus 4. a valódi születési dátum, és 70 éves lett volna, amikor meghalt. Az is kiderült, hogy az anyja és az apja nem voltak megesküdve. Hihetetlen szegénységben nőtt föl, szinte csak babot, rizst és kocsikról lehullott gyümölcsöket ettek. Őszintén megmondva, az anyja kurva is volt, olyan szegények voltak. A gyerekek börtönében (javító intézetben) tanult meg trombitálni, mert gyerekként bajba került, és oda vitték. Amikor kikerült, igyekezett mindenféle munkákat elvállalni. Banánt rakodott például Dél-Amerikából érkező hajókról. A bálákban gyakran bújtak meg kígyók. Nem is szerette Lajos a banánt.
A lemezeit a mai napig gyűjtöm. Azt a felvételt, a Chimes Blues-t (harang-bluest) mutatom meg most nektek, amelyen először szólózott. 1923-ban, Chicago-ban készítette, King Oliver zenekarával. Későbbi felesége, Lil (Lillian) Hardy zongorázott benne. (zene)
Azután az újabb zenekarával híres lett Chicago-ban. Sosem gondoltam, hogy híres leszek – mondta ő, én pedig, a magyar bevándorló kicsi fia, azt mondtam, hogy sosem gondoltam, hogy egyszer Lajossal fogok játszani!
Lajos egyébként mindig erősen fújta a trombitát a zenekarban.
Mielőtt megesküdtek Lillel, Lajos nagyon vidékiesen öltözködött. A felesége unszolására vett új ruhákat, és úgy nézett ki bennük, mint egy duke: egy herceg!
Nem akarta otthagyni Chicago-t, a felesége tanácsára azonban elment New Yorkba, Fletcher Henderson big bandjébe, 1924-ben. Itt is nagy sikere volt, lemezeket készítettek. Itt van egy igen jó példa a stílusára. Lehet hallani, hogy egészen megváltozik a zenekar, amikor Lajos szólója következik. Ez azért egy forradalom volt akkor! Hallgassátok csak őt és a többi zenészt körülötte! (zene)
Hamarosan felkapták őt, mert érzékelték, hogy a lemezei egészen másfélék. Olyan nagy sikere volt, hogy Sidney Bechet a negyvenes évek elején végleg Párizsba költözött, és többé nem is tért vissza Amerikába, igen irigy volt rá, pedig korábban kedvelték egymást. Készült közös felvételük, ahol Sidney megpróbálta „eltúrni” Lajost, de ő nem hagyta magát. Lehet hallani, hogy itt sordino-ban játszik. (zene)
New Yorkban akkora sikere volt, hogy még a felesége is féltékeny lett rá: tudom, hogy igen szerette a nőket!
Chicago-ban pedig annyira várták, hogy transzparensre írták ki a fő utcán: „Welcome Louis Armstrong!” Hazajött, és írtak egy szerződést, hogy lemezeket fog készíteni, és közben night clubban játszott, amelyekben nagy élet folyt akkoriban, sok munkájuk volt a zenészeknek. Az ekkor készült lemezei a legjobb korszakában készültek. Vannak más amerikai zenék, de ezeknél nincs jobb, és ez nem csak az én véleményem. Felnőtt, szofisztikált muzsika. (zene) ...