Ma 2019. október 22. kedd, Előd napja van

Brun – Courtois - Fincker: Les Démons de Tosca – Opus 1 (BMC Records)

Azok a fránya démonok! A jelenlétük ebben az órában is kétségbe vonhatatlan, bár úgy vélem, nem találnak meg mindenkit, ami nem baj, sőt.

Az én kedvenc lényem nem a testemben és nem is az operában lakik. Akkor kel életre, amikor Pier Paolo Pasolini Az Ezeregyéjszaka virágai című, 1974-es filmjét játszom le. Nem mesélem el a felbukkanása mibenlétét, viszont ennyiből is látszik a „démon-menhely” milyenségének sokfélesége. A jazzmuzsikában is ott lehet, például. Erre azért nem gondoltál, ugye? (Nos, idáig én sem.)
És, hogy mik lehetnek egy muzsikus démonjai? A csellós, Vincent Courtois szerint „a lámplaláz, a közönség, a hibáktól való félelem, a tetszeni akarás, a mindentudó technika.” Ugye, így már egészen emberi ez a démon-jelenés vagy mi? Hát még a nyilatkozat folytatásában: „Ez a zene az érzékenység, a válaszok és a villámgyors döntések zenéje.”
Azt hiszem, valahogy így kell megfogni a megfoghatatlant, lefordítani a lefordíthatatlant. Ehhez a címben jelzett opera csak ürügy, hiszen ez a muzsika legkevésbé sem a Puccini-mű jazzes verziója, hanem jórészt Courtois szerzeményei.
A három muzsikus: a már említett Vincent Courtois, az ütőhangszeres Sebastien Brun és a tenor szaxofonos Robin Fincker, első alkalommal játszottak együtt 2017. májusában, mégpedig az Opus Jazz Clubban. Vannak alkalmak és pillanatok, amelyek ihletettségét egy láthatatlan, nagy varázsló felügyel. Nevezhetjük őt érinthetetlen felső hatalomnak, jelen esetben azonban Alex Bonney-nek is, aki egy év elteltével nem csak újra keverte, hanem gyakorlatilag újra értelmezte a koncertfelvételt. Az pedig így nyerte el a végleges formáját és ha van neki, végső küldetését.
Az ily módon született muzsika hét „felvonásból” áll. A kétperces intró címe: Les Demons de Tosca Part II. Sajátos közelítés, nem, vagy csak átnevezés esete forog fenn? Borongani egy jót a jazz nyelvének segítségével, hangulatot festeni, hát ez a mód is bőven elég. A logikusan elkövetkező, hosszú lélegzetű ...Part III. olyan  feszültséget kelt, mintha baljós jelek sorakoznának fel hosszan, egymás után. Ráadásul remekül felépített a téma, amelynek kibontása során biztosan érezhető, hogy a három muzsikus olyan ismeretlen terepre lépett, amelyet teljes biztonsággal, de hallatlan koncentrációval és egymásra figyeléssel tudtak az uralmuk alá hajtani oly módon, hogy tobzódtak a váratlan megoldásokban. Amikor pedig a szomorúságra vártak (Waitingfor Sadness), alighanem önmaguk és egymás jótékony, produktív hatása alá kerültek kissé. Vagy nagyon, immár Puccini-motívumokkal erősítve és erősödve.
A lemezanyag közepére került ...Part I. lassú tempója előbb sejtelmes elmélyülést kínál a hallgató számára az ő befelé fordulásához, hogy később a cselló feszült katatóniájával jelezze: túlságosan azért nem szabad beleélni magunkat ebbe a helyzetbe. Akár lírai darab is lehetett volna a San Andrea, ám ezek a muzsikusok különös, belső izgalommal hatják át és vértezik fel. Nincs itt megnyugvás barátom, legalábbis amíg ezt a lemezt hallgatod! Vagy mégis? A Des maux de tous les jours megint csak ilyesmit ígér, ám megint csak a maga módján. Becsapva azonban mégsem érezzük, mert nem érezhetjük magunkat, hiszen volt időnk rájönni, mit is várhatunk itt és most valójában. Fogalmazzunk úgy, hogy egy sajátos zenei koncepciót és kísérletet, amelyet egy, a legkevésbé sem operai, furcsa Coda zár le, vagy hagyat abba, ha úgy tetszik.
Ez itt tehát teljesen rendben volna, de meddig kell várnunk a továbbiakra? Annyi bizonyos, hogy a CD címoldalán ott díszeleg egy apró kiegészítés: „Opus I.” Ezért, ha jól értelmezem, reménykedhetünk a folytatásban, még ebben az istenverte, kiismerhetetlenül démonizált világban is!

olasz