Ma 2019. december 10. kedd, Judit napja van

Rozsdamaró: Mély (Fonó Budai Zeneház)

Ha nem tett volna többet a Rozsdamaró annál, hogy publikált két felvételt a nemrég még köztünk élő pásztor-népzenész Pál István bácsitól (1919-2015), akkor is úgy tartanám, hogy a legkevésbé sem értéktelen és érdektelen ez, a második lemezük. Nyilvánvaló azonban, hogy nem merült ki ennyiben a dolog.

(Az említett számokat egyébként Bajnóczi Sándor rögzítette – még 1998-ban –, aki a szegedi Gőzerő avatott fúvós hangszeres játékosa.)
A becsületesen kimunkált bemutatkozó Rozsdamaró korongot röpke 15 év után követte ez az újdonság, vele együtt az ő varázsa. Mert hogy az van neki, nem is akármilyen, hiszen az utolsó utáni pillanatban hozni össze egy letűnt, dicsőséges idő szegmensének fellelhető képviselőit a jelen népzenei örökségével, az nem kevés előkészületre és hozzáértésre vall.
Pásztorok, pásztorok, róluk van hát szó, ha még nem mondtam volna. A Rozsdamaró révén tulajdonképp dél-alföldi illetőségűvé váltan, ám vélt vagy valós betyárromantika nélkül. Zenében fel- és megoldódva, valamint a legtisztább népzenei hagyományokkal elegyítve. A „médium”, a közvetítő pedig aligha más, mint Nagy Gábor néprajzkutató, makói muzeológus, brácsás, nem mellesleg: a Rozsdamaró vezetője. A koncepció tehát voltaképp adta magát.
Néhány szó még két vendégről, a már említett Pál István bácsin kívül. Az éneklő, és csengőt, kolompot megszólaltató Árvai Sándor elnyerte a „Hortobágy örökös pásztora” címet, Papp László (ének, fütty) pedig a szűrszabó, szűrhímző mesterséget tanulta ki.
Itt vallom be: a természetzajokat és mesterséges háttérzajokat elsőre kissé felülreprezentáltnak véltem. Közben megtudtam, hogy a kolompok összehangolásának külön tudománya van, ezért változtattam az álláspontomon. Mert nem árt, ha ennek legalább egy kevés hallható eredménye rámarad az utókorra. Ahogyan maga a CD is, természetesen.
A Prológus, valamint az Epilógus (értelemszerűen az anyag végén) lényegében csengő- és kolompjáték, a természetes környezetükben, állathangokkal keverten. Mintegy keretet adva a térnek, időnek és a különleges zenei tartalomnak.
A „Meguntam, megvallom...” című, közel nyolcperces népdaldalcsokrot (ahogyan később az „Úgy meg vagyok keseredve” címűt is) a legautentikusabb közreműködők közül való két pásztorember, Lajkó Levente és Papp László együtt éneklik, a Rozsdamaró értő és élvezetes hangszeres játékával. A „Hej, cserényem előtt” kezdetűt Papp László egyedül vállalta magára. A furulyán kísérő muzsikus itt Nagy Gábor, ugyanő a valamivel későbbi Ördögmuzsika dudása is. A lemezanyag vége felé hallható Tisztelet valódi tiszteletadás a pusztai népek részéről – egymásnak, voltaképpen.
Az instrumentális (a címéből ítélve) román pásztordallamokban a zenekar tudása csillog, mégpedig folyamatosan. A Búcsú lényegében arról szól, hogy ha kell, mindössze két hangszer is képes megfelelő hangulatot varázsolni.
A játékos, valamint a Vasvári szintén a Rozsdamaró kimagasló tudását és játékintelligenciáját dicséri. A „Kint a pusztán...” és a Ketten pedig a Pál István bácsié, Nagy Gábor kis segítségével.
A Számadó a már említett pásztor-énekesek és a zenekar hatperces, remekbe szabott közös produkciója, amely az örömzene jeleit mutatja.
Ez az album pedig összességében nem kevesebb, mint egy embert próbáló hivatás, egy tökéletesen természetközeli életforma örömeinek, szépségeinek a lenyomata kompakt préselésben, valódi, életteli mélységekkel és magasságokkal. Figyeljünk oda rá, hiszen maradandó értéket van lehetőségünk most kézbe venni!

olasz