Ma 2020. április 9. csütörtök, Erhard napja van

Terra Profonda: For the Sake of the Mountains (Fonó Budai Zeneház)

Ez a Terra Profonda olyan, mint… Vagy mégsem? Én olyan bizonytalan vagyok!  Pedig a muzsikájuk feelingje igen kellemes!

És akkor mi van, ha megbújt benne egy Tom Waits-csemete, ha érezhető rajta kis Wovenhand-hatás, ha bekukucskál Ripoff a próbaterem ablakán (jólesően szemlélve valamikori előzenekara munkáját), vagy ha a Quimby nulladik lemezanyaga (A Sip of Story) hatol az agytekervényeimbe, őket hallgatva? Az lehet a helyzet, hogy olyan információ-cserepek kerültek felszínre, amelyek támpontot nyújthatnak a zenekar második albuma elhelyezéséhez a magyar könnyűzene virtuális térképén, bár nagyon kell keresni a számára megfelelő helyet. A debütáló TP-korongot német kiadó dobta piacra, mintegy előre jelezve, hogy nem akármilyen kaliberű akusztikus trióról van most alkalmam beszélni.
A Terra Profonda kimondott vagy kimondatlan jellemzője a szenzitivitás. Ráadásul, az esetükben fokozott jelentőségű mindez annyiban, hogy az nem csak a muzsikájukra, hanem a különleges – látomásosnak mondott – szövegeikre is vonatkozik. Önmeghatározás szerint „sámáni folk-blues zene” az övék, amelyet a magam részéről teljes mértékben akceptálok. Sámáni, mert képes átjárni azok között a világok között, amelyeket az érzéseink szintjei képeznek. A „folk” amerikai értelemben véve igaz. A többit pedig nem kell magyaráznom.
Mivel a zenekar honlapján fellelhetőek a korábbi alkotásaik, mindenkinek feltűnhet, hogy a friss anyaguk koncentráltabb, összeszedettebb azoknál. Hogy ebbe miként játszhat bele az a tény, hogy azt nem stúdióban, hanem a sitkei Kálvária-kápolnában rögzítették? Nos, erre is akad magyarázat a neten fellelhető egyik nyilatkozatukban. Fontosnak vélem megemlíteni, hogy a lemez hangmérnöke az a Vastag Gábor volt, aki az Aranyakkord nevű (Quimby-oldalági) projektben is szerezhetett tapasztalatokat az akusztikus hangzás milyenségét és megjeleníthetőségét illetően.
Nem maradhat hát el azok bemutatása sem, akik a kezdetektől (2012) alkotják a Terra Profonda csapatát: Kiss Krisztián kobozon, buzukin és szaxofonon játszik. A magyarul hibátlanul beszélő, karcosan egyéni ének-tónust produkáló Vincenzo Lo Buglio a frontember, és a dalszövegeket is neki köszönhetjük. A basszus ritmushangszerek megszólaltatásának felelősét Szabó Mátyásnak hívják.
A saját szerzeményű dalaik sokfélesége természetes, azzal együtt a zenekar-név jelentése (mély föld) igen szemléletes. A CD-re került számok közül mindenképp kiemelésre érdemes a hangsúlyos basszussal felvezetett érzelmes, slágergyanús lemezcím-adó. Ami gondolat elsőre eszembe jut róla, nem egyéb, mint a természet-szerelem, bármely értelemben véve. Aztán egyszer csak megjelenik Marie, aki Tom Waits-hősnő is lehetett volna, de nagyon nem baj, hogy nem az lett. A később felbukkanó nőszemély, a Chestnut Girl ürügyként szolgálhat a modern balladák hangvételének megidézésére. A záró darab, az I Heard The News pedig a szabad, improvizatív zenekari játékot helyezi előtérbe, kétségbevonhatatlanul villantva fel a csapat művészi kvalitásait.
Azét a zenekarét, amelynek akarva-akaratlan az egyszerűségében rejlik az ereje. Miért? Mert nem csinálnak lélegzet-elállító virgákat, hiszen nincs szükségük rá: azok nélkül is hatnak. Akképp, hogy a muzsikájuk belehatol az agyba, a szívbe, belemarkol a lélekbe. Igen, alighanem ebben áll a banda legfőbb pozitívuma! Kitalálható: eközben megköveteli, de meg is hálálja a hallgatósága figyelmét.
Intimitásával, az annak látszólag ellentmondó határozottságával, a már-már karizmatikusan megragadó, mégis természetes bájával Terra Profonda a kis (és a nem egészen kicsi) klubok nagy kedvence lehet, méghozzá záros határidőn belül. Hiszitek vagy sem, ez mostanság nem is kevés!

olasz