Ma 2020. szeptember 23. szerda, Tekla napja van

Gabreal Sounds: 02022020 / Wish Something (Szerzői kiadás)

Hát, ezt a világvégét is túléltük! No, nem a koronavírusost, hiszen az a fajta a sötét jövőbe néző távcsővel sem érzékelhető, hanem azt, amelyet az idei szám-misztika február második napjára jövendölt meg nekünk.

Jelen sorok írásakor (2020. márciusa végén) a releváns számok a fertőződési és a halálozási statisztikák naponta változó, szívszorító adatai, de hagyjuk ezeket az illetékes hivatalokra. A gondolataink heves viharában foglalkozzunk mégis zenei tartalmakkal: mindenki így jár jobban!
Annál is inkább, mert egyelten tény indokolja csupán a címben látható „bűvös szám” jelenlétét: az egyszemélyes magyar szintetizátor-zenekar új lemezének netes publikálása, amely – nem meglepő módon – az említett napra esett. Sokan tudják, hiszen nem titok, hogy a fantázianév a miskolci muzsikust, Soós Gábort rejti. Az olvasók pedig, akik figyelemmel kísérik az ő korábbi munkáiról szóló írásaimat ugyanitt, rájöhettek, hogy Gábor szeret koncepciózusan körbe járni egy-egy témát, vagy ha úgy tetszik, egyfajta csokorba kötni az összetartozókat. Nincs ez másként ez alkalommal sem.
Az aktuális lemezanyag alcíme árulkodó: „Soundtracks Without Movies Pt. 1”, magyarán, filmek nélküli filmzenék, amelynek – a dolgok természeténél fogva – nem lehet egységesen objektív értelmezése. A „fejbenfilm” (a humorista filmrendező, Szőke András könyvcímét orozva) ugyanis megengedően befogadó, és persze abszolút hangulatfüggő: mindenki fantáziájában olykor nagyon is eltérő képsorokat vetít, akár más-más időpontban hallgatva meg ugyanezt a zenét. A muzsikához a számcímek jelenthetnek némi kapaszkodót, orientációt a „mit gondolt a költő” hipotetikus, ám örök kérdésével és kételyével súlyosbítva. Hát tessék, halljál csodát!
A nyolcszámos alkotás első darabja (a Parallel Dimensions) – a főcím sugallta várakozásokkal ellentétben – nem kifejezetten apokaliptikus vízió, bár a vezető téma cikázása fürge és kiszámíthatatlan. Aközben aztán „párhuzamos valóságok” épülnek (nyílnak) ki, vagy ha úgy akarjuk, két síkon futó történetet vizionálhatunk önmagunk számára. Természetesen, azok találkozása elkerülhetetlen, és az legkevésbé sem a végtelenben történik. A Dark Desires egyfajta, lélekből jövő, vívódó válasz lehet ezekre a történésekre és kihívásokra – ha jól hallom, egy cselló szépséges hangsoraival megtámogatottan. A Lost Cry for the Future ütemes pezsgése közben valahogy nem érzek szomorúságot, ahogyan bármiféle öröm-féleségek jeleit sem. Beletörődést. Azt talán.
(A) The Planet of the Forgotten Children mintha a fájdalmas, futurisztikus jövőkép lenne maga. Vagy a jövőbe nézés, a „hogyan tovább” megválaszolása inkább az itt-ott csipetnyi optimizmussal megfűszerezett további tételek feladata? Nem tudom. Azt azonban igen, hogy ha filmrendező lennék, bizony, elkészíteném a saját sci-fi produktumomat ehhez a muzsikához, akár ha a gombhoz keresve a kabátot. Erős hitben és bizakodásban, hogy úgyis megtalálom azt!
A karácsony előtt megjelent három számos Gabreal Sounds EP a Wish Something címet kapta, mintegy a mindenkori álmainkat, vágyainkat tükrözve egy hangos, és persze virtuális kivetítőn.
Összességében azt gondolom, hogy a magyar „vanmensó” szinti-lemezek közül – a „hivatalosan” kiadottakat is ideértve, nyilván - ez az egyik legjobban sikerült alkotás. Sietve közelít az európai mezőny felé. Teheti, hiszen kellő alapossággal kimunkált, összeszedett mű ez, ráadásul a legkevésbé sem fogadható be nehezen, sőt. Holott az efféle „manézsban” nagyon nem könnyű egyensúlyozni. Kényes és veszélyes kihívás az ilyesmi. Annál nagyobb öröm konstatálni, ha ez a művelet sikerrel jár.
Ezért csak annyit mondhatok, hogy ha épp szembe jön veletek ez a zenefolyam, semmiképp se kerüljétek el! Pontosítok, kiegészítek: keressétek bátran a vele való találkozást!

olasz