(Ha csak ráadásban nem hangzik fel véletlenül egy-kettő.)
Ám, aki az említett duó egyik felének ének-tudására, színpadi kisugárzására kíváncsi, bátran tegye! Falusi Mariann ugyanis kitűnő énekesnő és elbűvölő karakter. Nem mellesleg (bizonyára sokan emlékeznek rá) 1983-ban jazz-éneklés kategóriában nyert Ki mit tud-ot. Énekelni természetesen azóta sem felejtett el. Erről a már említett, évtizedekig (mi több: máig) tartó popos korszakában is meggyőződhettünk. Utóbbi éra részemről a legkevésbé sem elítélendő, sőt azt kívánom: bár csak minden pop-produkció ilyen nívón készülne!
Mariann színésznő, ráadásul: színházban és játszik, és filmekben is. Rádió- és tévéműsorok főszereplője. A szó szoros és átvitt értelmében egyaránt színes egyéniség!
Egyik muzsikus-partnere, Sárik Péter ízig-vérig jazz-zongorista, aki triójával (Fonay Tibor – bőgő, Gálfi Attila - dob) rendszeresen turnézik Európában. A zeneszerzés sem idegen tőle, olyannyira nem, hogy szerzeményei az Amerikai Egyesült Államokba is eljutottak. Emellett előszeretettel dolgozik/dolgozott másokkal is. Kiemelt helyet foglal el munkájában a jazz-énekesekkel való együttműködés. Fábián Juli, Pély Barna, Berki Tamás… Jól csengő nevek és hangok, ugye? Természetesen további hangszeres formációkban való közreműködések sem maradnak el, mint a csodagyerekként feltűnt szlovákiai magyar dobos, Hodek Dávid együttesében, a másik póluson pedig nem kisebb név áll, mint Bartók Béláé, hiszen hozzá is sok köze van zeneileg, és sorolhatnám.
Péter munkásságának eddigi legnagyobb elismerése (a többit most nem sorolom) egy Fonogram-díj, amelyet 2014-ben az Év jazz albuma kitüntető címmel együtt zsebelhetett be, amit 2015-ben ugyanígy, duplán megismételt a Berki Tamással készített duó-lemezével.
Ezúttal Mariann-nal együtt a Jazzkívánságműsor magyarul című, eddig két hanglemezen rögzült műsorukkal érkeznek a városba. Azt, hogy élő előadásban voltaképpen hogyan funkcionál a kívánságműsor mint olyan, sajnos nem volt alkalmam megtapasztalni. „A sorozatban kizárólag magyar dalok hallhatók, a csapat az elmúlt évtizedek legnagyobb hazai slágereiből válogatott és dolgozta át azokat a saját stílusára” - írja az ismertető, egyebek mellett. Hogy is van ez? Próbáltam utána nézni, mit mondjak, értek meglepetések! Sőt.
Kaptam akkora tockost, nem egyet (úristen, mikhez nyúlnak „ezek”), hogy a fal adta a másikat. Nem hittem a füleimnek. Ám amikkel igen merészen előálltak, az mind élt. Lélegzett. Működött. Húvazze, hát ezeket a dalokat így is meg lehet szólaltatni? Az átlag-néző, az átlagember általában kishitű, tisztelet a kivételeknek. A művészek nem azok, hálistennek.
Nos, ők (a mostani fellépők) kikényszerítik, hogy előbb essen le az állam, és csak azután szíveskednek leszedni a fejemet. Efféle galádságok várhatóak Csongrádon. Készüljünk rá lélekben, hogy ott és akkor egy kicsit meghalunk, de az is lehet, hogy épp a koncert befejeztével fogunk igazán elkezdeni élni! Én mindenesetre bevállalom a bizonyosság kockázatát.