Ma 2020. november 30. hétfő, András, Andor napja van

Hangok és ütemek 4. - Tíz életút zenével (NKA Hangfoglaló program könyvek)

Ha léteznek még hiánypótló könyvek a magyar könnyűzenéről, ez az egyikük!

(Ugyanezt mondtam volna, ha ismerem a sorozat előző köteteit, bár tudom, azokban is találtam volna számomra izgalmas interjúkat, de ez a tíz így együtt, ez imponáló!)
Immár nem a beatkorszak (ne adj isten, a táncdalfesztivál-éra) megporosodott gumicsontjait rágcsáljuk megint, hanem csupa színes és érdekes zenész-egyéniség szólalhatott meg végre. Olyanok is, akikre talán kevesebb reflektorfény vetült eddig, ezért kevéssé ismerjük őket közelebbről, de a munkásságuk és az életpályájuk legalább annyira fontos (esetenként talán fontosabb), mint a jobban szem előtt lévő társaiké.
Hiszen a hetvenes években, amikor a rock-korszak ránk köszöntött, nem csak az a muzsika létezett, és állt elő az újdonsága varázsával. Újjáéledt a jazz (ez alatt most kifejezetten a magyar vonulat kialakulását értem), életre kelt a magyar világzene, bár az idő tájt még nem nevezték így. Néhány év elteltével „föld fölé” emelkedett az underground is, és a több évtizedes perspektíva láthatóvá tette, hogy bizony a punkok között is akadtak, akik maradandót alkottak. Mindezek tükrében: a muzsikus, akit ismersz vagy ismerni vélsz, azért érdekes, hogy hátha most plusz infóhoz jutsz felőle, akit pedig még nem, hát azért, mert épp ideje őt is megismerned. Tarts velem hát, kedves olvasó! Mert ezen férfiak többségéről szinte csak elvétve, elszórtan írtak átfogó igénnyel akkor amikor, ha egyáltalán. Enyhítő körülmény, hogy akadnak közöttük olyanok, akiket nem könnyű megnyitni, szóra bírni. De kikről olvashattok most? Vegyük sorra őket!
Ráduly Mihály. A mindig titokzatos Syrius-legenda. Jávorszky Béla Szilárd remek kérdései hatására végre elénk állt maga az ember. Megadta a válaszokat az életútja során felvetődött legfontosabb „miért”-ekre. A zenei életműve lezártnak látszik, hiszen befejezte az aktív muzsikálást, de a lemezei némi utánajárással ma is beszerezhetőek. Nem kizárólag a Syriusok, nyilván. Aktívabb kutatással az Amerikában kiadott Bright Sun című LP is, amelyről ő maga meglepően reális értékelést adott. Külön tiszteletet érdemel Misi azért is, mert részt vesz a free jazz-zongorista Szabados György hagyatékának gondozásában.
Lantos Iván. A saját neve alatt egyetlen lemeze jelent meg Magyarországon. (Jó volt újra meghallgatni.) A három francia kiadású, világzenei indíttatású Kolinda-lemez elkészítésében szintén részt vett, ami lényegében meghatározta az élete alakulását – Franciaországban, főként. (Később, Rádulyhoz hasonlóan ő is hazatelepült.) Színes, érdekes egyéniség lévén JBSz az ő személyében is nagyszerű beszélgető társra talált.
Vas János Panyiga. Ez az első, vele készült interjú, amit alkalmam nyílt elolvasni. Volt hát mire rácsodálkozni. Különösen az ún. pol-beat „mozgalom” kevéssé ismert, minőségi történéseire (mert bár nem sűrűn, de ilyenek is akadtak). És a népzenei gyűjtések, és folkMAGazin – hívó szavakra egyszerűsítve. Ami az élet sűrejében a legkevésbé sem volt egyszerű.
Kiss Ferenc. Hadd írjam ide, szerénytelenül: ezen a portálon is olvashattok egy hosszú interjút vele. Persze korábbról, és másként közelítve a történésekhez, mert a magyar világzene kialakulását, érését, fejődését illetően akkor még nem volt minden folyamat tiszta és világos, az én fejemben legalábbis. De nem csupán ezért adózom csodálattal pályája és a folytonosan megújuló muzsikái előtt. Rokonszenves a világlátása és a döntései – bizonyos élethelyzetekben, ami részemről elfogult, már-már személyeskedő megjegyzés, de most – kivételesen – talán belefér. Ez az interjú részben a jelen időszakról szól, de mivel Feri vezető szerepet töltött be a magyar világzene hőskorában, zenekarokat, kiadót alapított, természetesen nem maradhat ki a múltidézés sem belőle. Mostanában az általa választott vidéki léttel kissé elcsendesült az alkotás terén, de valami azt súgja, hogy igenis, lesz még hozzánk egy-két jó szava.
Dresch Mihály. Valamelyik fesztiválos, filmes interjúban láttam csak őt ennyire megnyílni. A magam részéről az első, igazán komplex Dresch-interjút tarthattam a kezemben. Olvasva is felvillanyoznak, magával ragadnak az élményei: egy-egy muzsikus-kapcsolata alakulása, a folyamatok elfogadása, a felszabadultság, és/vagy a zenei szabadság megélése, legalábbis a folytonos keresése. De hát épp ezért lesz muzsikussá valaki, azt hiszem.
Mohai Tamás. Előfordul, hogy egyes fontos vidéki (például székesfehérvári) események nem jutnak el minden érdeklődő látókörébe. Ahogyan az is megesik, hogy néhány, terjesztői hálózat nélkül működő kiadók (pl. a Hunnia Records) publikációi sem. Szerencsére az utóbbi hiányosságok – idővel – részben pótolhatóak. Ehhez azonban szükség van egy iránymutatásra! Olyanra, amilyen itt olvasható. A Faxnitól kezdve a Háborún át a Mohain-trilógiáig, meg azzal, ami áradat velük zúdult. Csendben jegyzem meg, hogy a Török Ádámmal közös együttese a Rhythm And Blues Branch volt, amelynek rövidítése értelemszerűen nem az, amit a könyv 123. oldalán kétszer is elővezettek.
Pajor Tamás. A Rocktérítő. A Neurotic zseniális szövegírójából pálfordulással lett Hit-gyülis figura, és az ő magvas gondolatai. Nagyjából ennyi a történet, kilenc oldalon át ragozva. Nehéz olvasmány, bizonyos értelemben. Ateistáknak ellenjavallt.
drMáriás. Újvidék, Budapest. Képzőművészet, irodalom és persze a zene. Címszavakban ilyen egyszerű lehet a története, de a fene se akarja megúszni a bővítményeket. Különösen, amikor ennyire összetett, pozitív személyiséget, illetve rendkívüli nyitottságú művészt sikerül megismerni. Ehhez nagyban hozzájárult, hogy a kérdező, Rozsonits Tamás a tőle megszokott felkészültséggel és alapossággal tette a dolgát.
Barcs Miklós. Meg a Flash, persze. A zenekar az underground punk undergroundja, amely közegből a nevezett életútja legalább annyira domináns. Ifjan „főállású” drogos, jó ideje szociális munkás. És szabad, szabad, szabad!
Rupaszov Tamás. A magyar punk egyik meghatározó alakja. „Multifunkcionális kultúrkamikaze”. Annyira találó az öndefiníció, hogy muszáj volt ide emelnem. Ha valaki megírná a magyar punkzene objektív történetét végre, ennek az interjúnak számos részlete kaphatna helyet benne. A Trottel fejlődésére vonatkozó részek például, vagy a kiadói tevékenység. Az egy dolog, hogy a Trottel Records a punktól kezdve a death metálon át a sámán-zenéig számos irányzatban mozgott, mozog. Arról azonban nem esett szó, hogy hány zenekart (és kiket!) segített a debütáló lemezeik megjelentetésével, ám az „utolsó szó” kétségkívül az övé.
Tíz muzsikus portréja, vagy ha úgy tetszik, tíz sors hiteles bemutatása olvasható ebben a kötetben. Vannak köztük olyan zenészek, akiknek az alkotóenergiájuk töretlen maradt, mások szinte „csak megélték”, élik az életüket, mégis fontosak és érdekesek számunkra.
A személyiségük jellemző jegyein túl persze, hogy a fránya korszellem is befigyel a „virágzó szocializmus” időszakából (is), de hát mért kellene tartani vagy elvonatkoztatni tőle? A szellem akár riogat, akár a háttérben marad, már nem életképes. Ez a könyv viszont eszméletlen. Bitang jó!
Elérhető a Hangfoglaló irodájában, a Baross utca 52. hetedik emeletén, előre egyeztetett időpontban.

Olasz Sándor