Ma 2020. október 20. kedd, Vendel napja van

Siberian Shamanic Soundscapes (Trottel Records)

Az a lista, amelyik Diószegi Vilmos nevével kezdődik, folytatható-e Hoppál Mihályéval, Somfai Kara Dávidéval és Sántha Istvánéval?

Nyilván nem a brezsnyevi, kongresszusi felvételekkel súlyosbított szaknévsorról van/lesz itt szó (ha emlékszik valaki a régi reklámra), hanem azokról az „újkori” kutatókéról, akik a szibériai sámánok nyomában jártak, járnak.
Most (jó szokásunkhoz híven) a zenére, a sámánok, illetve a sámán-hitű népek muzsikájára próbálnának meg fókuszálni ezek a sorok. Továbbá Sántha István munkásságának arra a kicsi, de fontos szeltére, amelyben – 1997-ben - kazetták kiadására szövetkezett a Trottel Records-szal, Burját népzene, valamint Kirgiz népzene címmel. Mit mondjak, érdekes (és érdemes) volt újrahallgatni azokat! Elmondhatom immár, hogy a burját áll közelebb ahhoz, amit ma sámán-zeneként ismerünk. A kirgiz viszont erősebb zeneileg, így aztán mindkettő megérintett ismét. Úgy is mondhatnám: ezek a hangok sámán-módra vittek el egy másik világba, érzésem szerint abba, amelyik náluk a felsőt jelenti. Ott is hagytak talán egy időre, hátha ott térek magamhoz.
Nem véletlenül, hiszen akárhol is, de várt rám a címben jelzett új vinyl (lánykori nevén: „bakelit” LP). De még milyen! Somfai Kara Dávid megállapítása szerint „Lemezünk gyakorlatilag nem más, mint egy road music Kelet-Kazahsztántól a Bajkál nyugati partjáig a térségen át”. (Remélem, mindenki lelki szemei előtt előtt ott feszül a térkép.) És a kísérő szövege is mennyire értékes! Minden adatot tartalmaz, ami az érdeklődőknek érdekes lehet, beleértve a személyes kapcsolatokat, kapcsolódásokat, az itt hallható előadókkal való találkozások élményét, amelyek önmagukban lázba hozhatják e sorok olvasóit.
A laikus számára is érthető módon szól az ismertető egy ősi kultúrában gyökerező, már-már letűnt világról. A zömmel az elmúlt évezredben (1998-ban) készült felvételek rögzítése óta az egyik nyelv (a tofa) gyakorlatilag kihalt. (Harminc éve három faluban beszélték.) Döbbenetes tény, ugye? Viszont a tofák utolsó zenei megszólalásai közül néhány éppen ezen a lemezen hallható, mivel Sántha István - szó szerint - Diószegi Vilmos (1923-1972) nyomába eredt, mondhatni, egyenesen a tofákhoz! Elképesztő, nem? (Nem mellesleg: Diószegi antikváriumokban máig hozzáférhető könyvei külön értekezést érdemelnének.) A lemezen hallható énekeket kísérő hangszerek és készítésük bemutatása természetes kívánalom, ahogyan az utazás fotó-sorozatok által történő dokumentálása is.
És ha „csupán” ennyiről lenne szó, akkor is értékmentésről beszélhetnénk, hiszen a fentebb említett szomorú adalék a maga módján hozzájárul a kiadvány egészének, megjelenésének örömteli voltához.
Nagyon más aspektusból szemlélve: a zenei előadásokra – alapvetően – a természetes ösztönösség jellemző, igen szűkös (ám kellően erős) merítési lehetőség mellett. (Gondoljunk bele: az eredeti Pátria-lemezsorozat készítésekor /1932-1942/ még lehetőség nyílt az adatközlők bizonyos fokú szűrésére, ami itt szóba sem jöhetett.) A felületes hallgató számára akár egyszerűnek, már-már monotonnak tűnhet ez a muzsika, amely hangtechnikailag nem szól a legtisztábban (érthető okokból), és mégis. Valójában, mint a fellobbanni készülő parázs-halomban, úgy izzik benne a belső tűz. Van ott valami megmagyarázhatatlan varázslat, egy magasabb rendű, titokzatosan borzongató erő, amely bizonyosan nem ebből a XXI. századi hétköznapi, közönséges földi létből eredeztethető, hiszen jól érzékelhetően nem abból táplálkozik.
Az egykor élt sámánok síron túli üzenete ez a lemezanyag a ma embereinek címezve, amely valamely véletlen, valami csoda (leginkább a kutatóink elkötelezettsége) folytán éppen Magyarországon landolt.
Magánügy, személyes öröm, de nem tudom megállni, hogy ne kürtöljem világgá: végre nekem is van egy „arany” lemezem! Az LP persze a hagyományos, fekete színű nyomatban is kapható. Egyelőre. Az után-gyártás leghalványabb reménye nélkül.

Olasz Sándor