Ma 2021. február 26. péntek, Edina napja van

Berta Zsolt: Szomjas Szűz (Hunnia Records)

Állítom: a kocsma-blues műfaja a legnehezebbek közül való. Ütős nóták kellenek ide – közérthető, ám igényes szövegekkel.

Épp úgy kell hogy tessenek ugyanis a műintézmény törzsvendégeinek, mint azoknak a fanatikusoknak, akik Jimi Hendrixnek esküdtek örök hűséget.
Bonyolult feladvány ez tehát, amelyet az igazán jók képesek csak megoldani. És, Berta Zsolt közéjük tartozik! A helyzet kialakulásán sokat dobott Zsolt szépirodalmi indíttatása, hiszen ehhez a lemezhez egy sztorizós novelláskötet tartozik, ami nem az első könyv az írói ténykedése során. (Az előzményeknek való utánaolvasást szorgalmi házi feladatnak adom fel az érdeklődők részére.)
Ahogyan CD-je is készült korábban Berta Zsoltnak. Az a címe: Luk van! (Most mondjam azt, hogy rossz az, aki nem egyfajta zászlóra gondol?) Ezek után legszebb ideje rátérni a szóban forgó lemezanyagra.
A korongon magán az alábbi felirat olvasható: „Kalóz hangfelvétel. Készült 2019 novemberében a Szomjas Szűzben rendezett irodalmi ivászatok során.” Ez így, ebben a formában mind szép, de van egy kis bökkenő. A Szomjas Szűz létezése (ezen a néven legalábbis) fikció, ezért az „irodalmi ivászat” ürügye is az lehet akár, pedig piszok jól hangzik! Ami azonban tény: az énekes, gitáros, zeneszerzőnek hárman is a segítségére siettek a lemez készítésében. Név szerint Ferenczi György (hegedű, szájharmonika), Varga Gábor (zongora) és Vető Péter (gitár). A dalok megszólaltatása pedig erőteljesen az akusztikus country-blues felé hajlik. A témák zeneileg nem túl bonyolultak, de a fiúk érzésből játszanak. Egy-egy jól elhelyezett hegedű futam, egy röpke gitár- vagy zongoraszóló ugyancsak meg tudja bolondítani az egész zenefolyamot. Úgy vélem, most minden tekintetben előrelépés történt Berta Zsolt korábbi lemezéhez képest.
Kivált a szövegek vonatkozásában, amelyek tartalmilag kocsmai sztorik (lennének), mondhatni: a létszámilag többségi társadalom, vagy ahogyan az „átkosban” hívták: a munkásosztály, avagy a „fizikusok” jellegzetes történetei. Azokból aztán a valósággal paralel szemlélet, világlátás bontakozik ki, amint azt jeleztem: az „egyszerű emberekből” álló társadalmi réteg szemszögéből láttatva. Kis jóindulattal: szociográfiai alapossággal, mégpedig szerelemről, életről, halálról, meg ami vele zúdul. A dolog szépséghibája az, hogy a mai jövedelmi viszonyok mellett a bérből és fizetésből (vagy éppen közmunkából) élők részére nem igazán adott a lehetőség a kocsmahivatalokban információ-cserés, történet-mesélős társadalmi életet élni (nem „fussa” rá), holott igény mindenkor volt, és ma is volna rá.
A dalszövegek viszont gyakorlatilag hibátlanok: úgy vélem, hazai viszonylatban a legjobbak közül valók. Telis-tele vannak szórva gördülékeny és frappáns sorokkal, rímekkel, minden esetben az adott tárgyhoz, témához kapcsolódva. Természetesen azzal is tisztában vagyok, hogy maga a műfaj (az egyszerűség kedvéért: a blues) mára háttérbe szorult. Épp ezért nem valószínű, hogy tömegek fogják visszaigazolni bizonyos sorok meghökkentő zsenialitását, de akikhez eljut, alighanem ájulni fognak a gyönyörűségtől.
A világért sem lőnék el minden poént, de hát kénytelen vagyok példálózni kicsit ezek után: „nem spanom Isten, de nem is vagyunk fasírtban” (az Alig egy porszem című dalból). Vissza kell fognom magam, hogy ne hozzak ide további sorokat, a hallgatóságra hagyva a további felfedezés örömét.
Berta Zsolt és kis csapata úgy vélem, most már felzárkózott a közelítőleg hasonló stílusban mozgó, ám meglehetősen alulértékelt, szegedi Faktor mellé. (Talán nem mindenki számára világos, de ezt a mondatot komoly dicséretnek szántam.) Sőt. Minimális menedzselési munkával előbbre is léphetnek náluk. Persze, csak ha Zsolt és az ő irodalmi tárgyú elfoglaltsága is úgy akarja.

Olasz Sándor