Ma 2021. április 22. csütörtök, Csilla napja van

Simon Géza Gábor – dr. Bajnai Klára – Borsos Tibor: Chappy, a magyar jazzkirály (Jazz Oktatási és Kutatási Alapítvány)

"Megint a Chappy-kötet?” A kérdés magából a könyvből való, amit én egy picit gondoltam csak másként. Az én variánsom: megint egy Chappy-kötet? Mert a negyvenes évek elején keletkezett önéletrajza (Orlay Jenő Chappy: Jazzdobbal a világ körül) több kiadást is megélt.

És, ki tudhatná önmagánál hitelesebben megírni a saját történetét? Antikváriumokban talán ma is beszerezhető a könyv, amit (vidéki versenyző létemre) magam is képes voltam begyűjteni. Ezért figyelt be nálam a kétely egy röpke pillanatra, de gyorsan megfordult a kutyában a sörét.
Mert. Kérdem én: ismerjük Chappy életének az önéletrajz lezárása utáni szakaszát? Hát nem, és nem csak az övét. A jazzmuzsikus (kor)társai sorsának alakulását sem igazán, különös tekintettel arra a nem mellékes körülményre, hogy a műfaj gyakorlatilag tiltólistára került az ötvenes évek Magyarországán. Sőt. Ne felejtsük el, hogy lezajlott előtte egy fél évtizedig elhúzódó világégés, ami nem könnyítette meg a világjáró művészek életét...
Az olvasó várakozása, előítélete, az egy dolog. (Vagy kettő.) Ám az összes döntésnek – természetesen – a szerző kezében kell maradnia, és az így van rendjén! A kötet alcíme pedig: „mint sajátos példa a műfaj hazai meghonosodásának folyamatára”.
Sajátos példa? Hmm… Ha csak úgy nem, hogy az „átlagos” jazzmuzsikusok közül kevesek neve maradt fenn az idő rostáján. Ráadásul, az átlagos zenész nemigen publikál kötetnyi önéletrajzot.
De ki is a jelen írás tárgyát képező könyv alanya? Chappy polgári neve Orlay (Obendorfer) Jenő. 1905-ben született és 1973-ban hunyt el. A mély növésű, temperamentumos emberke élete (ami kész regény volt: az első évtizedei fejezeteit mint említettem, maga dolgozta fel) a tánc, a jazz-dobolás és a zenekarának vezetése körül forgott. Könyvének címe önmagáért beszél, hiszen a harmincas években komoly sikereket aratva jutott el távoli tájakra is. Mindezt igen élvezetesen, olvasmányosan dokumentálta.
A háború időszakában azonban (természetesen) már nem volt lehetősége külföldi utazásokra. És, csak a vakszerencse (meg egy tisztelője) segítette, hogy ne a Dunában végezte, nyilasok sortüze által. Érdekes módon éppen a háború idején vált annyira népszerűvé, hogy hanglemezek nem rövid sora készüljön a játékáról, illetve a szerzeményeiről.
A szocialista érában a jazz-zenészek egyetlen, hazai menekülési útvonala a szórakoztató iparba vezetett, jó esetben dob-párbajok műsorba iktatásával. 1957-ben pedig (mint esztrádzenekar) – nem kevesebb, mint 144 előadás erejéig – turnézhattak Chappyék a nagy Szovjetunióban! A siker-széria itthon folytatódott valameddig, ám a hanglemezgyár már nem bánt vele kegyesen. Később a sors sem: autóbaleset következtében hunyt el, Nyugat-Németországban.
Ami pedig Simon Géza Gábor kötetét illeti: az kevésbé regényes mű, inkább a tényszerűség jellemző rá. A fellépések pontos dátumát, esetleg azok körülményeit dokumentálni hivatott, háború előtti újsághírek sajnos többnyire fűrészpor-szárazságúak, ráadásul gyakran esnek reklámdumának beillő, nem igazán költőinek mondható túlzásokba. Mindez nem feltétlenül tesz jót a szöveg vasárnapi ebéd utáni, könnyű emésztésének, ami voltaképpen a korabeli újságírás „minőségi” hozadéka. Enyhítő körülmény ugyanakkor a Simonra jellemző tudományos igénnyel és alapossággal megírt, frissített, átdolgozott Függelék, ami a Chappyvel kapcsolatos adatok fontos tárháza.
Összességében: egyértelmű, hogy Chappynek biztos helye van a magyar jazz panteonjában akkor is, ha az igazolására már „csak” a CD-n újra kiadott felvételei szolgálnak. Ezzel együtt úgy vélem, hogy napjaink jazz-sokféleségébe az egykor volt kiemelkedő egyéniségek munkái is beletartoznak, és bele is férnek. Nem csupán historikus vonatkozásaikkal hallgatva azokat a hanganyagokat.

Olasz Sándor