Ma 2021. április 22. csütörtök, Csilla napja van

Attila László: Concerto for Jazz Guitar & Chamber Orchestra (Tom-Tom Records)

Nem ez az első magyar vonatkozású, jazz gitárra írott versenymű, gondoljunk csak Snétberger Ferenc For My People című remeklésére (Enja Records, 2000)! Mindez természetesen mit sem von le László Attila és muzsikus társai alkotásának értékéből.

Gitár, jazz és kamarazenekar, tehát. Ha ismeritek Snétberger említett művét, jól tudjátok, hogy az első kettő mennyire nem zárja ki az utóbbit. Most pedig megérlelte az idő az újabb bizonyítékot!
Az pedig nem más, mint egy háromtételes versenymű. A részeik nem kaptak sem címeket, sem más megjelölést, akarva-akaratlan (minden valószínűség szerint erősen akarva) kifejezve, alátámasztva ezzel a gesztussal is az egységet, az összetartozást. Az egymásra épült nagy egész súlyát és fontosságát, amelyben a  tételek tempóinak különbözősége, esetleg az egyes hangszerek, hangszercsoportok közötti szereposztás változása, a hangsúlyok ide-oda tologatása képez csupán némi, sajátos válasz-vonalat közöttük. Egyébként az Opus Magnum (a SzaMaBa Trió régi albumára is emlékezve) szerves része egy olykor önállóan működő jazz kvartett is, és ahogyan azt megszoktuk, szólisták is tartoznak a csapatba.
Mindenek előtt, szögezzük le, hogy a zenemű hangszerelője – talán némi meglepetésre - az ifjan igen sikeres jazz-zongorista, Oláh Krisztián. Ahogyan a közmondásos alma, ő sem esett messze a fájától. A magyar jazzéletbe anno hasonló intenzitással berobbant „fa” neve: Oláh Kálmán! Ugyanő az e lemezen olykor kvartettként funkcionáló különítmény olykor önállóan megnyilvánuló zongoristája. A közeli rokoni kapcsolaton kívül tehát a munkakapcsolatot is erősítette Krisztián az édesapjával, ami nem példa nélküli, de közel sem általános ebben az irányban, az élet bármely területét figyelembe véve!
Ami pedig a hangszeres teljesítményeket illeti: a magam részéről csak sajnálni tudom, hogy a fúvós hármas: a fuvolás Pozsár Eszter, az oboás Horváth Béla, valamint a fagottos Lakatos György szerepe szólistaként villanásnyi csupán. A kamarazenekar, a Budapesti Vonósok együttese talán szintén kevesebb lehetőséget kapott a vártnál, de ezt csak a fránya előítélet mondatja, hiszen a Concerto belső arányainak kialakítására egyetlen rossz szavunk sem lehet.
Annál nagyobb öröm a ritmus-szekció (Lattman Béla – basszusgitár, Hidász Tamás – dob) megbízható, mi több: és masszívan erőteljes teljesítménye, húzása, amely (kettejük együttes vonatkozásában) szinte a karmester feladatát tölti be, instruálva a kis csapatot, egyszersmind a hátukra véve a produkciót.
Nem utolsósorban, a „valódi” szólisták. Oláh Kálmán akkora szerepet kapott, hogy már-már kettős versenyről beszélhetünk ez által. Igazán megérdemli hát Krisztián az otthoni, vasárnapi ebédeket – súgja a bennem lakó kisördög, de ne rá figyeljünk, hanem hanem Kálmán klasszis teljesítményére, amellyel gyakorlatilag felzárkózik a gitáros társa mellé.
Mert László Attila úgy játszik, ahogyan talán még sosem hallottuk azzal együtt, hogy a kvázi big band körítés kifejezetten jól áll neki. Mégis, nagy fokú szenzitivitás jellemzi a megszólalását. Áradás, ha kell és persze izgalmas improvizatív megoldások. A munkája egészén pedig átsüt a kivételes szerzői-alkotói készsége és a nagy formátumú előadói egyénisége. Hatalmas feladatot vállalt a Concerto megírásával, és a vállalását hibátlanul teljesítette. Egy szó, mint száz: a műve magyar jazz-történeti jelentőségű alkotás, amit ekként, jó szívvel ajánlhatok az érdeklődő közönség szíves figyelmébe!
Újfent beigazolódott hát a tézis, hogy a hangok versenyének igazi győztese – ahogyan az általában lenni szokott - ezúttal is a hallgató.
Ilyenkor jön ugye az, hogy: de! Mert az van, hogy a teljes Concerto játékideje a fél órát sem éri el. Erről a lemezanyagról is elmondható tehát az édesanyámtól tanult nagy igazság: jóból bizony, keveset adnak!

Olasz Sándor