Ma 2021. július 26. hétfő, Anna, Anikó napja van

Szokolay Dongó Balázs – Fábri Géza: „Mikor megyek hazafelé” (Fonó Records)

A magyar népzene egyik (ha nem A) legtermékenyebb alkotója, a fúvós hangszereket megszólaltató Szokolay Dongó Balázs ezúttal duó-lemezt publikált, mégpedig a kobzos, énekes Fábri Géza partnereként, akit legtöbben talán a Vágtázó Csodaszarvas tagjaként ismerhetnek. Ennyi a rövid hír, de hát ezen a helyen természetesen nem érjük be ennyivel.

A CD felvételei nem stúdióban, hanem a tótkomlósi tájházban készültek. Tudva, hogy a házi húskészítményeiről (is) nevezetes békési kisváros Dongó szűkebb hazája, így a történés nem különösebben meglepő. A rossz májam szerint ő csak az alkalmat kereste, hogy ne csupán lélekben járjon a szülőföldjén… Ami buta vicc a részemről, persze.
A személyével kapcsolatos valós érdekesség viszont, hogy az ezredforduló magasan jegyzett free jazz bandája, a Dél-Alföldi Szaxofonegyüttes tagjai közül egyedül ő volt képes, illetve hajlandó visszakanyarodni a népzenéhez, amely végső soron remek húzásnak bizonyult. A jó szokását: az improvizációs készségét azonban - szerencsénkre – ide is átmentette. Ez a tény nyert megerősítést a lemez első ránézésre talán ellentmondásosnak tetsző alcímében: „Szokolay Dongó Balázs és Fábri Géza saját népzenéje”.
Kisajátítani a népzenét? Amennyiben ez azt jelenti, hogy úgy játszani el az egyes darabokat, úgy újítani meg azokat, ahogyan még senki más nem tette, akkor mért is ne? Márpedig a duó esetében éppen erről van szó, amit - tudjuk - maga Bartók sem helytelenítene. Mert a népzene – szabad zene. A fenti hangszer-párosítás pedig alaphangon bevonzza a moldvai muzsikát – egyetlen, üdítő (székelyföldi) kivétellel –, és a szinte magától jött elképzelés imponálóan sikeresnek bizonyult.
Mert az egyéniségek – varázsolnak, a tehetségük (nem bibliai értelemben vett) predesztinációjának megfelelve. Az alapképlet az, hogy a koboz segítségével Fábri Géza egy változatos, mégis halál-biztos (vagy ha úgy tetszik, tuti, élet-biztosításos) zenei alapot épít, korrekt ének-teljesítmény közepette. Dongó pedig felvonultat egy kisebb hangszer-arzenált (duda, furulya, szoprán-szaxofon), hogy azok valamelyikén kalandozzon a koboz-futamok felett, akár az ősmagyarok: bátor és kiismerhetetlen harcmodorban. Ezzel a stratégiával felfrissítik, korszerűsítik, modernizálják azt a moldvai muzsikát, amelyről tudvalevő, hogy olykor archaizáló is lehet, de most nincs szó ilyesmiről.
A nyitó darabban (Hova mensz te napvilág) virtuóz furulya-játékot csodálhatunk. A Lehajlott a kökény ága visszafogott hangulatú, szépséges dal a katonává válásról – parádés duda-szólóval dúsítva. A Megvirágzott a diófa című dalból szintén az élénk duda-játék tűnik ki. A Búzaszemet szed a galamb érdekessége, hogy a koboz veszi át benne a vezető szerepet.
A Hej, meg vagyok keseredve szaxofonjátéka olykor szinte a tárogató szavára hajaz, így aztán együtt búsulhatunk. Átmenetileg. A Moldvai öves és kettős kedélyesen élénk pezsgése ugyanis a hallgatóságra is átragad. Ahogyan a Sír az út előttem című, gyönyörűségesen megszólaltatott, tempósan lezárt keservesé is.
A lemezanyag befejezéseként a meghitt, már-már meghatóan oldott címadó szám szólal meg, mintegy aláhúzva és összegezve az addig lehangzottakat.
A személyes kedvencemről azonban még nem ejtettem szót. Az pedig nem más, mint a sorrendiségben nyolcadik Fúdd el jó szél című pusztinai népdal, amely meggyőződésem szerint – hasonló, sámánzenére hajazó felfogásban (de nagyon más hangszerelésben persze) - a Vágtázó Halottkémek feldolgozásában, laza mozdulattal szakítaná le a fejemet.

Olasz Sándor