Ma 2021. július 26. hétfő, Anna, Anikó napja van

Dresch Vonós Quartet: Ongaku (Fonó Records)

Egyre erősebben hiszem: a Kelet zenéjének varázsa idővel mind többeket elér. Már Dresch Mihályt is megérintette olyannyira, hogy képes volt a Vonós Quartet átalakítani, egy „oda nem illő” (értsd: nem vonós) hangszer, nevezetesen a cimbalom beintegrálásával.

(Nem a régi, „hagyományos” kvartettjének cimbalmosa Lukács Miklós, hanem Zimber Ferenc kapta meg a Vonós Quartetben ráháruló feladatokat.) A koncepcióját tekintve nem a lemezanyag egészéig hatott a „varázserő”, mégis számottevő annak a hatása.
Nem mellesleg, az Ongaku japánul zenét jelent (ezt én is most tudtam meg), amely a saját olvasatomban a muzsika (mérsékelten, de azért jól érzékelhetően jelen lévő) keleties voltára, valamint a zeneteremtés lelki-szellemi-fizikai folyamatára egyaránt utalhat. Ez egy nagyon távoli asszociációval – annak minden különbözősége ellenére - a Zakir Hussain neve alatt, 1987–ben megjelent Making Music zenei emlék-foszlányait rezdíti meg bennem.
Jól tudjuk viszont, hogy Dresch Mihály ízig-vérig a magyar „paraszti” muzsika elkötelezettje, ám legtöbbször jazzbe oltja azt, esetleg – mint például most - valamiféle, tágabb értelemben vett világzenében mártóztatja meg. Vagyis, ezen a lemezen is odasimulnak a magyar népzene elemei a keleti hatású (de nem keleties) darabok mellé. Miért, miért. Mert jó helyen vannak ott, azért: elsőre tán hihetetlenül hangzik, de remekül illeszkednek oda! Úgy is, hogy voltaképpen keretbe foglalják a távoli kultúra által ihletett muzsikát.
A mezőségi, tradicionális táncdallam-feldolgozás, a Ritka sűrű örvénylése azonnal beránt a zene-folyam sodrásába, elsősorban Dresch Mihály furulya-játékának hatására, de a nagybőgős, Bognár András hathatós támogatásával. Az erőteljes felütést követően pedig nem csak hogy szelídnek és szomorú szépségűnek mutatja magát a muzsika, hanem nagyjából-egészében azzá is válik.
A búcsúzás melankóliája talán basszusklarinéton szól a legszebben, amint azt a Ha elmegyek című Dresch-szerzemény tanúsítja, a szó szoros értelmében is teret adva Zimber Ferenc visszafogottságában is remekbe szabott cimbalomjátékának. A Fennsík balladai lebegését Lőrincz Hortenzia kifejező gyimesi éneke gazdagítja, illetve csiszolja tökéletessé. És ha Gyimesben jártunk, erősen ajánlott a moldvai tájegység felé venni az irányt. Ám, ha nem látod a címet: Gergely, talán rá sem ismersz a népszerű témára, pedig a fuhun, a nagybőgő és a cimbalom (Csoóri Sándor „Sündi” brácsája felett, persze) olyan precíz, sűrű szövésű muzsikát produkál, amelyet nem felejtesz el egyhamar.
Majd, mint az ékkő a gyűrű közepén, csillan fel a lemezanyag - hangulatában japáni - címadó száma, amely valójában szintén Dresch-kompozíció. Annak legmélye lét-elméleti, filozófiai gondolatokat is tartalmaz, prózában hozzáadottan. Sündi pedig – a Kelet szelleme megidézésének nyomatékosítása végett – tamburára vált. Az így, meglehetős és természetes szabadságfokkal létrejött jazz-zene – mintegy kivételesen – elszakad a magyar népzenei gyökerektől, de – érezhetően - nem keresi a távol-keleti táptalajt. A Jó-hír aztán valóságos, ám görcs-mentesen felszabadult átmenetet képez a két világ között.
A tizenkét perces Mezőségi aztán visszavezeti a hallgatóit az ismerős hegy-völgyei közé, az ott őshonos pásztor-kultúra (és egy picit az első Dresch Vonós Quartet album muzsikájának) nem is annyira képletes megidézésével.
A lemezanyag vége felé a Kerekerdő forgatós dallamába hagyhatjuk magunkat beleszédülni (úgy járunk legjobban, ha hagyjuk), hogy aztán egy Vadszerba teljesítse ki az élményt, és zárja le gyorsan az utóbbi idők egyik legkülönösebb magyar jazz-lemezének anyagát.
Íme. A szellemi kincsestárunk tehát – csakúgy, mint az egyetemes jazz-kultúra - egy újabb, felbecsülhetetlenül értékes relikviával gazdagodott.

Olasz Sándor