When i am sixty-six, elmondhatom, hogy végre magam is megcsodálhattam az egri Beatles Múzeumot. Mert csodálni való az van rajta bőven! Aki nem hiszi, járjon utána, és aki elhiszi, ő is! Ilyen kincseket látni együtt Magyarországon, el sem hiszem, ha nem a saját szememmel látom! (Más szemével látni egyébként sem lehet egyszerű, de az most mindegy is.)
De mit láthat egy nyugalmazott rocker (vagy rocker-nyugdíjas, by Jampi), vagy bárki, aki érdeklődést mutat a rock egyetemes története iránt, a beat-korszakkal kezdődően? Mindenek előtt egyfajta kor-dokumentumot Liverpoolról, fotókkal illusztrálva a Beatles tagjainak gyermekkorát, valamint a személyes összeismerkedésüket. Mindezt saját összeállítású film formájában, amely az épület (az egykori bormúzeum) pince-szintjén tekinthető meg.
Fentebb a tárlók találhatók, bennük az együttes története, rendkívüli ritkaságú dokumentumokkal (is) illusztrálva. Közülük az első, természetesen a debütáló német kiadású kislemez a maga fizikai valójában… És a többiek: nem csak a sorlemezek, persze. Olyan – hangzó - relikviák, amelyek láttán szaporábban ver a rocker-szív. Mindenki mást és mást szúrhat fel magának, természetesen. Az én személyes kedvencem a BBC-koncertek CD-sorozata, amelynek eddig a létezéséről sem tudtam. Nem hiányozhat innen a zenekar nemes amerikai bosszúja sem, amit az ottani kiadójuk önkényeskedései miatt hajtottak végre. Történetesen egy horror lemezboríró, amit be is tiltottak annak rendje-módja szerint. (Mert ki lehet odáig meg vissza attól a cukiságtól, hogy a fiúk szétkaptak épp egy hentesboltot?) De hát itt megláthatod a nagylemezt, eredetiben! Más, például japán és román(!) ritkaságok társaságában. Ezeknél is nagyobb kuriózum, hogy két eredeti, néhány példányban készült, a sorozatgyártást megelőzően használatos teszt lemezt is őriz a múzeum! (Egy Omega-kiállításon láttam még csak effélét, de hát ők mennyivel közelebb vannak hozzánk, térben és időben.) Léteznek persze számosan másféle hangzó különlegességek is. Hangkazetták például abból az időből, amikor megfordítani még nem lehetett azokat. (Másként is néznek ki, mint a mai kazik, naná.) Vagy a röntgen film, amire Beatles-dalt vágtak.
Megkerülhetetlen persze a Beatles mellett hivatalosan tevékenykedő magyar (származású) fotós, Hoffmann Dezső vonatkozó munkássága is.
A tárgyi emlékek talán leglátványosabb darabjai a fellépő ruhák méret-hű másolatai. Nem hiányozhatnak az újságok, szakkönyvek, csecsebecsék, sőt a játékok sem a sorból. (Különös tekintettel a lego sárga tengeralattjáróra.) A dobos-legenda Ringo pedig még akkor ajándékozott ide tárgyakat, amikor a múzeum csak tervben létezett, ami valahol bizalmi kérdés is, ugye? A hangszerek talán legérdekesebb darabja egy beugrós, egyetlen hónapig Beatles-tag, majd a Lennon ifjúkori bandájaként ismert, újjáalakult The Quarrymen-t erősítő Ches Newby dedikált gitárja. És még sorolhatnám a listát, annál is hosszabban. (A feleségem alig tudott kirángatni közülük.) A továbbiak pedig legyenek a kedves olvasó személyes „felfedezése” élményének a tárgyai!
Két tényezőt még mindenképp ki kell még emelnem. Az egyik közülük az, ami ott sincs, helyesebben: ott nincs! Nevezetesen, a hatásvadászat. (Tudok ám elrettentő példát! Az egyszeri vidéki múzeumban a romániai forradalom emlékére rendezett kiállításon egy kiégett Dacia töltötte be a központi teret, frankón. Hát, kösz.) A másik, kiemelkedően pozitív adalék az ott tevékenykedő munkatársak felkészültsége és közvetlensége. A leglehetetlenebb kérdéseimre is készségesen, a legjobb tudásuk szerint adták meg a választ.
És persze, nincs múzeum emléktárgy-vásárlás lehetősége nélkül. Hogy én mit vittem volna magammal, ha nincs velem az asszony? Nos, a legendás White album speciális, alternatív trackekkel jócskán felturbózott, három lemezes CD-kiadását. És akkor büszkeségtől dagadó kebellel haladtam volna hazafelé, tovább a lennoni úton.