Davis munkássága a stílusteremtés felé futott ki, elementáris hatást gyakorolva a egyetemes jazz-életre. Dresch zenéje viszont megmaradt (nagyon) magyarnak, amely csupán földrajzi értelemben véve, vagy látszatra kevesebb eredmény, ha egyáltalán. Mert ő (akarva vagy ösztönből) a magyar jazz megteremtésére, meghonosítására, azon túlmenően pedig az önazonossága megőrzésére, megerősítésére törekszik elsődlegesen. Kérdés, hogy mi értelme van az efféle összehasonlítgatásnak. Szerintem nem egyéb, mint a kétféle, különböző szélességű, de egyaránt járható út megmutatása. A mostani feladatom láttatni, hogy Dresch Mihály most hol tart ezen az úton. A saját útján.
Mindenek előtt azonban ki kell térni a Quartet összetételében bekövetkezett változásokra, mivel a ritmusszekcióban fiatalítás következett be. (Újabb Davis-párhuzam, ami az idő előrehaladtával voltaképpen törvényszerű.) Immár Gyányi Marcell (nagybőgő) és Csizi László (dob) erősíti a csapatot. Lukács Miklós (cimbalom) viszont egyszerűen, kihagyhatatlan! És, így jártunk jól! Nemkülönben ezzel a CD-vel.
„Árnyék hűvösében figyelni, szemlélődni, tevékenykedni.” Így magyarázza a címét a legilletékesebb, Dresch Mihály. Igen, a hasonlat pontos, egyben egyfajta vezérfonalként is szolgál, amire fel lehet fűzni ennek a lemezanyagnak a virtuális gyöngyszemeit. Szám szerint hetet. De micsoda számokat!
A bő tízperces „bevezető”, a Váltakozások szintén a címében hordozza a „megfejtést”, mintegy illusztrálva az idézett Dresch-mondatot. Azaz a folyamatot, hogy miként lehet eljutni a személődéstől a legaktívabb tevékenységekig, szépen kidolgozott periódusokkal, fokozatokkal. Megmutatva a kvartett legfőbb jellemzőit és az erősségeit is. A zenekarvezető vitathatatlan vezér-szerepét a fúvós játék (ezúttal szaxofonok és a fuhun használata melletti) torony-magas nívója és a szerzeményei mesteri építkezése által. Lukács Miklós minden zenei történésre pontosan ráérző, rendkívül szenzitív cimbalom-játékát. A ritmus-szekció a magas fokú képzettségén nyugvó, magabiztosan leszállított, elsőrendű frissességű zenei alapjait.
Ezekkel együtt alig létezik Dresh-album régebb óta játszott témák újraértelmezése nélkül. Ezúttal a Kinek mondjam címet viselő szállította az aktualitást.
A magyar népzene feldolgozásai közül ezúttal Magyarózdi témára, és persze annak jazzes variánsaira csodálkozhatunk rá, kisvártatva pedig az Ünnep pompájára és méltóságára. Érdekes karakter a beszédes című Nomád, amely kellőképpen szilaj és kemény, de VHK-feelinget mégse várjatok tőle! Nagyszerű a lemezcím-adó szám is, amelynek nyomán felmerül a kérdés.
Dresch Mihály és az árnyék? No, nem. Valójában sohasem jöttek össze. Dresch esetében az lehet a mérce, hogy mennyire gyarapodott az egyes időszakokban az ismertsége, illetve az őt követők száma. Vizsgálhatnánk mindezt lemezről lemezre, például. Mindannyian tudjuk, hogy rétegzenéről beszélünk, amely nem tömegeket vonz közönségként, hanem egyfajta minőséget, értést. Ám, szinte bizonyos, hogy aki (akár több évtizeddel ezelőtt) megismerte a muzsikáját, aligha engedte el, mindenkor elismeréssel övezve azt.
A nagy kérdés számomra sokkal inkább az, hogy a nagyvilág jazz-közönsége mikor fogja felfedezni őt, végre. Talán csak akkor, amikor képesek lesznek ráérezni a magyar népzene ízére is?