Ma 2021. szeptember 23. csütörtök, Tekla napja van

Erdőfű Népi Kamarazenekar (Fonó Records)

Népi kamarazenekar. Nem semmi duma, mégis pontosan lefedi a valóságot. Nincsenek emlékképeim arról, hogy efféle felállással valakik, korábban kényeztetni próbálták volna a füleinket, de – természetesen - vállalom a tévedés kockázatát.

Ezzel az elnevezéssel (minden bizonnyal akaratlanul) odaböknek egyet a régebbi magyar nóta-műsorok „népi zenekarainak”, bár az a fajta kultúra (kultúra, igenis!) egyre inkább felejtős, mert a „mulatós zene” reneszánsza felülírta, de hagyjuk is ezt a majdnem felesleges mellékzöngét.
Tehát, ott tartunk, hogy az Erdőfű. Nem tucat-zenekar az biztos, holott pontosan tizenkét főből álló zenekarról van szó. Efféle csapatot nem is lenne érdemes rutintalan muzsikusokból létre hozni. Természetesen, nem lett így! És ez akkor is igaz, ha azt kell elmondanom: a „bigband” a debütáló albumának egyik felvételén sem játszik teljes létszámban.
A kamarazenekart tulajdonképpen táncházi muzsikusok hívták életre (azért, hogy így, együtt is húzhassák a talp alá valót, a Fonóban például rendszeresen), bár akadnak közöttük néhányan, akik a koncert-színpadokról szélesebb körökben ismertek. Vonós-centrikus a felállás (csak a hegedűsök vannak négyen), hiszen a Kárpát-medencei vonós népzene népszerűsítését tűzték ki célul. Hárman közülük karakteres énekesek is, vendégként pedig a szólólemezzel is rendelkező Balogh Melinda csatlakozott a fiúkhoz, két összeállítás erejéig.
A tánc „húzása” rögtön az elején intenzíven érezhető, holott a „Kelet felől…” kimondottan lassú és lírai darab. Nem így persze a Bánffyhunyadi szapora, amely mind a muzsikusok, mind a (leendő?) táncosok számára alkalmat ad a díszítésekre. A vérbeli kanász-nóta, „A disznókat kihajtottam” a férfi-énekkórus felé tereli a figyelmünket. Az erdőszombattelki tánczene témáját viszont a sokoldalú Bede Péter szaxofonja vezeti fel és az „diktálja” a tempóját, ellenállhatatlanul terelve mindenkit a táncparkett felé. (Feltéve és megengedve, hogy az ő virtuális táncházukban parketten ropják.)
A zenekaron belüli „kemény mag” a Boldi Puiu legényese előadása közben sarkosan odateszi magát, amely elvárás minden bizonnyal a táncosokra is vonatkozik. Tempójában és hangulatában ugye merőben más a Türei keserves, de az előadás hitelességéhez ezúttal sem férhet kétség. A hangulatot Magyar szóló és oláhos oldja, hogy aztán a Bodrogközi csárdás és friss hamisítatlan táncházi ritmusokkal (és Balogh Melinda énekével) kényeztessen minket. A Kiskunhalasi katonadalok remekbe szabott citera kísérettel szólalnak meg. Különlegesség a maga nemében (a szintén a történelmi Magyarországon gyűjtött) a soron következő zsidó polka is.
Nem hiányozhat egy Kárpát-medence muzsikáját felvonultató, valamirevaló összeállításból egy magyarpalatkai blokk. Ezúttal sem maradt el! A lemezanyag végére (nagyon nem utolsósorban) egy kissé szokatlan hangütésű Krasznaközi lakodalmas került.
Mindent összevetve: ritka szépség, mondhatnám: fajsúlyos, tömör gyönyör ez a vér-profi Erdőfű Népi Kamarazenekar. Nem kell jóstehetség belátni, hogy ez a csapat - belátható időn belül - nem csupán a kis táncházak nagy kedvence lesz. Érdemes hát felsorolni, kik alkotják a csapatot, hogy mielőbb megtanulhassuk a nevüket: Maruzsenszki Andor – hegedű, ének, Kiss-Balbinat Ádám – hegedű, ének, Halmos Attila – hegedű, ének, Kalász Máté - hegedű, Bede Péter - klarinét, szaxofon, Éri Márton – brácsa, Kaszap Atilla – brácsa, Kerékgyártó Gergely – brácsa, citera, Zimber Ferenc – cimbalom, Salamon Soma - tangóharmonika, Király Tamás – nagybőgő, cselló, Éri Katalin – nagybőgő, cselló, ének. Mi egyebet kívánhat nekik egy nyughatatlan rocker-lélek?
Maradjatok együtt!!!

Olasz Sándor