Függetlenül attól, hogy Bari Károly is jelentetett meg róla könyvet az általa szerkesztett, ám meglehetősen szűk körben terjesztett Íves Könyvek sorozatában, 1996-ban. A róla forgatott dokumentumfilm címe aztán mi lehetett volna más, mint hogy Fotográfiák, amelynek egy részlete, a Hazatérő képek érhető el biztosan a neten. A kiállított felvételeit pedig számos ország közönsége megcsodálhatta.
Ami azt illeti, hősünk életútja (olykor a szó szoros értelmében véve) a legkevésbé sem átlagos, bár nem mindig gondtalan. Kiskamaszként a szüleivel együtt kitelepült Nyugat-Németországba, ahol ideálisnak a legkevésbé sem nevezhető körülmények és szigorú középiskolai évek vártak rá. Közben viszont magához ragadta őt a fényképezés mestersége, tudománya és gyakorlata, a reklámfotózástól kezdve a riportokig, utóbbit neves magazinok megbízásából végezve. Mire azonban az első romániai riport-felkérését megkapta, már az Erdély-„szerelem” kísérte az útján, amelyekkel együtt jött/járt a népzene szeretete. Mindezek együttes következménye a népzenészek fotózásának szenvedélye lett, amelynek következtében egy csapásra a népzene fotográfusává vált. (Az Erdélyhez való, földrajzi közelebb kerülés érdekében történt hazaköltözése nem volt egyszerű a „létező” szocializmus időszakában – Nyugatról, ki hallott már ilyet -, de az más jellegű történet.)
A könyv bővelkedik fotó-illusztrációkban, de hát az így természetes. Ikonikus zenekari- és portré-fotókat épp úgy láthatunk benne, mint az egyik, lemezborítóvá változott képét. Munkájának specialitása abban áll, hogy az erdélyi muzsikusokat helyben, a saját környezetükben örökítette meg. Van hát min ámulnia a kötet gyanútlan olvasójának, de a beavatottnak is!
Az Utolsó Óra gyűjtés, azon belül persze az Új Pátria lemezsorozat képei is Kása Béla munkái, amelyekkel újfent felbecsülhetetlen értékű szolgálatot tett a magyar népzene ügyének.
De fényképezett hortobágyi pásztorokat, az indiai nomád pásztoroknál, a rabariknál tett látogatásai pedig, ahogyan az indiai útjai, többször megismétlődtek. Béla nagyszerű fotói egyébként a kasabela.com honlapon érhetők el, tematikus albumokba rendezetten.
A könyv vázlatos életrajzi kivonatot is tartalmaz, és már csak ezért sincs szándékomban újraírni ezt a könyvet. Kedvet csinálni az elolvasásához annál inkább!
Mégis. Hogyan készülhetett ennyi remek portré, távoli földrészen, számunkra ismeretlen kultúrában is? A válasz egyetlen mondatba sűríthető: „Kása Béla alkalmazkodóképességét tanítani kellene” – a már eltávozott Kossuth-díjas fotográfus, Balla Demeter összefoglalása szerint.
Jávorszky Béla Szilárd élvezetes, olvasmányos stílusban tárja elénk Kása Béla életét, mialatt alaposan megismerhetjük őt magát is. Erre nekem még nem volt alkalmam, ami alapvetően személyes dolog. Ám az írott portréja annyira szemléletes, hogy amikor a dokumentumfilmben megláttam, rácsodálkozhattam, hogy épp ilyen embernek képzeltem el őt, és azt gondolom, hogy a kötet megalkotásának a nívóját épp ez a tény fejezi ki talán a legjobban.(Más kérdés, hogy az olvasó mindig egy kicsit többet akar. A magam részéről az első kötetét jegyző költővel, Bari Károllyal való kapcsolata megjelenítését hiányolom, de szívesen olvastam volna az ír nomádok között tett látogatásairól is.)
És az írás nem minden. A kötethez CD is tartozik, amelynek felvételeit többnyire Kása Béla saját népzenei gyűjtéseiből válogatták. Az erdélyiek közül a legjobbak játékait hallhatjuk, például Kodoba Béláét Magyarpalatkáról, Ádám István Icsánékat Székről, Zerkula Jánost és Fikó Reginát Gymesközéplokról, Antal Ferenc Árusékat Méráról, nyilván nem stúdió-minőségben. Távolabbi vidékekről pedig dubrudzsai cigánymuzsikusokat, indiai pásztorokat, zenészeket.
A magyar népzene kincsestárába tehát ismét egy hiánypótló darab került. Köszönet érte az alkotóknak!