Másfél évtized nagy idő, ami alatt megszámlálhatatlanul sok lett a veszteségünk a hagyományokat őrző népzenészek seregében, miközben a külső körülmények (a világ változásai) is ellenünk, ellenük dolgoznak. Ütött hát az utolsó óránk, végérvényesen! Vajon, sikerül-e még fellelni belőle valamit most, az utolsó percében?
Akárhogyan is lesz a továbbiakban, mázli, hogy ez a film legalább létezik, DVD-n hozzáférhető! Az alkotás – a mozivetítések után – sajnos, nem kerül(t) eléggé a szélesebb közönség figyelmébe. Holott, sajtó-elismeréseket bőven kapott anno Bereczki Csaba rendezése.
Ebben a dokumentumfilmben az erdélyi népzenészek olykor az intimitás határát súroló nyíltsággal tárják fel a személyes életüket: örömeiket, bánataikat, erősségeiket, gyengéiket, egyáltalán: a sorsuk alakulását, és a történeteik persze mindig a muzsikálás felé futnak ki. Legtöbbször a saját közegükben, a saját életterükben láthatjuk-hallhatjuk őket, hiszen ott adhatják igazán önmagukat, a személyiségüket, a tudásukat, az egyéniségüket.
Van valami sors-szerű abban, hogy a film a híres kalotaszegi prímás, Fodor Sándor Neti sírjánál tett közös muzsikálással indul. Amikor a zene halottak napján a temetőben szól, az egyfajta tiszteletadás. És talán az is annak tudható be, hogy az erdélyi zenészek „tablója” az azóta már eltávozott Zerkula-házaspár portréjának felvillantásával kezdődik. Hogy aztán – máskor és máshol – a zajló élet tanúi lehessünk, a szászcsávási Jámbor István Dumnezu már-már filozofikus gondolataival, egy kisgyermek zenetanításával, a hétköznapi munkák képsoraival. Esik szó közben ivászatokról, ünnepekről, muzsikus-sorsokról. Nőügyekről is bőven (nehogy már épp az maradjon ki!), hiszen akad ilyen is, olyan is, sorjáznak az embermesék, amelyek jól vagy nem annyira jól végződnek. Egyáltalán, ki annak a megmondója, hogy mik az igazi fűszerei és hol vannak az árnyai az életünknek? Mit jelent a szászcsávási muzsikusoknak, mekkora dózisban show-ja az életüknek egy párizsi fellépés például, ami ebbe a filmbe belefért? (A chicagói koncertjük hanganyagát CD-n hagyományozták ránk.)
Annyi azonban bizonyos, hogy érdemes ráfigyelni a Hagyományok Háza nemrég leköszönt igazgatója, a filmben a moderátor szerepét betöltő Kelemen László mondandójára is, az írott és az íratlan zenekultúra előnyei és hátrányai vonatkozásában. Ez nem kevesebb, mint a népzenei hagyományok őrzésének kulcsa. (Beleszületni vagy kellő alapossággal megtanulni, ez-e itt a kérdés?) Megidéződik a néptánc vonzó és varázsos ereje is. Nem utolsósorban pedig a lélek nyitottsága, az elfogadás képessége nem a bőrszín, hanem az emberség alapján. (Tudjuk jól, a magyar népzenei hagyományok erdélyi őrzői ma a cigányok közül kerülnek ki.)
A magyar népzene tehát az ő természetes közegében bontakozik ki – a szemünk láttára. Megmutatkoznak a hétköznapjai és az ünnepei egyaránt. A valahol (reményeink szerint) ma is élő hagyományőrzés, amit lehet, hogy mégis csak ez a film fog megőrizni a számunkra a legpontosabban.
A magam részéről nem érném be ennyivel, hiszen az extra menüpont egy 240 perces televíziós változat létezéséről ad hírt. Úgy tudom, leadták régebben, amiről sajnos lemaradtam. Szeretném azt is látni végre, és ez aligha kizárólagosan az én kívánságom. Duna Tv légyszí, légyszí!
Indítottam ezen a portálon egy cikksorozatot A magyar világzene legértékesebb alkotásai címmel. Ha valami hasonlót kezdenék el a népzenében, egészen biztos, hogy ezzel a kiadvánnyal nyitnám a sort!