Ma 2022. augusztus 10. szerda, Lörinc napja van

CimbaliBand: Szabadon (Fonó Budai Zeneház)

Mit ki nem hoz ez az átkozott vírushelyzet egyes férfiemberekből! A CimbaliBand hímnemű tagjai például – kivételesen - énekesnő nélkül merték elkészíteni az aktuális lemezüket.

Ez önmagában is egyfajta (asszem, irigylésre méltó) szabadság, de talán most mégsem kéne az egyik, rossz fordításba beleragadt Bob Marley-szám (No Woman, No Cry) címével poénkodnom. Annál is inkább, mert az új zenéjükkel kb. a zenei szabadság ötven árnyalatát vonultatták fel a fiúk. Nem lövöm le mindegyiket. Bízok egyet-mást a kedves hallgató fantáziájára is! Szóval.
Az alapállás az, hogy a kedves népdalaikat vagy a saját gyűjtéseiket dolgozták fel. Ami persze nem biztos, hogy hajszálpontosan lefedi a valóságot, de a viszonylagos egyszerűség végett, és mert jól hangzik maradjunk ennél a klisénél. Tehát.
Ízekre szedik a dallamokat, bedarálják, jó ízléssel megfűszerezik, az így nyert zene-masszát pedig visszatöltik azok még épen maradt, gondosan megtisztított alkatrészeibe. Mert így készülnek az igazi finomságok máshol is, nem igaz? Falusi versenyzők előnyben az eredetinek vélt analógia feloldásakor, de hát most nekünk jut az összes kóstoló a jóból. Szóval.
Az alaptónus ezúttal is a magyar népzene, természetesen, „aki” engedelmesen, sőt lelkesen vetíti ki és tárja a hallgatóság elé a szabadság lehetséges megnyilvánulásait. Közte annak talán legfőbb koloritját, a jazzt. Mégsem állítható azonban, hogy „megjazzelt” népzene lenne ez a lemezanyag, legalábbis nem szimplán az. Sőt, inkább „csak” finom improvizáció-morzsákkal, könnyű kézzel megszórt muzsika.
Benne alapfokon biztosított a legalább ötféle népzenei tájegység által képviselt, gyönyörködtető változatosság.
Ott van aztán a tánc is (például a legényes, az ugrós vagy a csárdás), az ő ritmusa, a lendülete és tüze, vele a mozgás (vágyának, jobb híján a „fejben táncolásnak”) hatásos, pezsdítő adrenalin-injekciója.
Meg az életöröm különös fergetege, ami megint csak mindent visz. Ez azonban -szerencsére - nagyon másfajta ahhoz képest, amelyik a házat, a kocsit és a tévét is magával ragadja. (Respekt Ferenczi Gyurinak – az utóbbi gondolat-özönért is.)
És. Mint mindig, Unger Balázs ezúttal is kézben tartja kis csapata működését, ám most más eszközökkel, mint máskor. Miközben remekül leszúrt cimbalom-szólókkal adja meg számukra az érkezési koordinátákat, nem annyira akaratlanul, mint akarva nagyobb mozgásteret hagy a társainak, akik óriási lelkesedéssel, egyszersmind remek szólókat közbeiktatva élnek a felkínált lehetőségekkel, helyenként váratlan, sőt meghökkentő hangszerelési megoldásokat és kombinációkat hozva ki magukból. (Itt vallom be, hogy reggae-futamokra például a legmerészebb álmomban sem számítottam tőlük. Épp csak a rap hiányzott a heveny szívrohamomhoz, de amint a mellékelt ábra mutatja, túléltem a lemezhallgatást, bár mintha valamiféle, beazonosíthatatlan halmazállapotban érkezett volna valamennyi ebből a stílusból is.)
Nem is értem, hogy a CimbaliBand esetében mért hiszem azt általában, hogy a legújabb lemezük az, amelynek a készítésekor a legjobban odatették magukat. És ez ezúttal sem történt másként!
Sőt, most egy magas hőfokú szabadság érzet is kisugárzik belőle. Talán épp azért, mert ez a banda minden tekintetben olyan szabad, mint a madárcsicsergés, vagy mint az általuk jól „megmuzsikált” őszi szél.

Olasz Sándor