Ma 2022. augusztus 10. szerda, Lörinc napja van

Lukács Miklós: No Mans Land (Fonó Budai Zeneház)

Talán sokak számára meglepő (magamnak is az volt), hogy Lukács Miklós első szólólemezének csak manapság, 2021-től lehetünk fültanúi. Ám, annál nagyobb az örömünk, és nagyon nem csak az újdonság varázsa okán! Mert ha azt mondom róla egyetlen szóval, hogy briliáns, keveset mondtam.
Szükségből erény, a világjárvány okozta bezártságból pedig ez az önmagában véve is különleges atmoszférával bíró cimbalommuzsika született. Egyéni hangzásvilágát olyan elektronikus hatású zajok és zenei elemek idézik elő, támogatják, erősítik, amelyeket voltaképp a hangszer eszköztárából varázsoltak elő.
A hét Lukács-kompozíció közül a Pandemiana tehát az, amelyik kor- és kórtünetként leginkább jellemzi a teljes alkotást. (E sorok írásakor is ugyanaz az alaphelyzet, de már egy, a közelünkben dúló háború borzalma is befigyel.) Ennek megfeleltetve a lemezanyag hangulata komor, néhol kifejezetten nyomasztó, olykor pedig felkavaró. Sőt, ha az egyik darabot (majd mondom, melyiket) az „apokaliptikus” jelzővel illetem, akkor sem esem túlzásba. A Lukács Miklós által láttatott baljós és sötét világban való eligazodást, tájékozódást Martin Luther King, Hamvas Béla és Pilinszky János szövegei segítik, vagy inkább nyomatékosítják azt.
Miközben Lukács hitelesen vetíti ki a kor komor hangulatát, a hangszere teljesítőképességének a határait is feszegeti. A két közelítési mód együttesen pedig meghatározza a zeneanyag unikális voltát. Az egy dolog, hogy voltaképpen experimentális ez a muzsika a free jazzben, a zaj-zenében (noise) és az elektronikában gyökereztetve. Viszont ki más lenne képes megalkotni, ha nem a világ egyik vezető cimbalmosa, és mikor, ha nem most? Na ugye. Megérkeztünk, itt vagyunk immár mi, hallgatók is.
A felvezető kompozíció (The Reminder) felvezetéseként Martin Luther King (1929-1968) elmondja, milyen világot szeretne érzékelni maga körül, de tudjuk: a prédikátort megölték. Az álmait is. Lukács Miklós erre felvázol egy sötét alaptónust, majd a reményvesztett kétségbeesésben vibráló cimbalom-játéka mindennemű zajokkal vegyül. A Song for an Alert Dreamer – mint egy váratlan helyről jött, halvány reménysugár, de a Paranoid Humanoid... Annyira súlyos, hogy nem lepne meg, ha horrorfilm zenéjeként hallanám viszont!
Mindezt ellenpontozza valahol a Salute to B. szeretetteljes szelídsége. (A darab egyébként Borbély Mihály kivételes emberi és művészi nagysága előtt tiszteleg.) A már említett Pandemiana (kis csúszással) a lemezanyag középpontját képezi, korunk fojtogató pestisét szorongató zenei képekben láttatva.
Az Avidya aztán keleties irányt mutat, ami itt és most figyelmeztetéssel ér fel. Mégis, azt érzem valamiért, hogy megvilágítja halványan a helyzet túléléséhez vezető utat, a maga mágikus, mégis hétköznapi bölcsességével.
Végül a címadó, inkább idealista, mint optimista záró szám, amely a Senki földjét legalább egyetlen felébredt álmodó felügyeletére bízná. A személyes tapasztalatom az, hogy a Senki földje a valóságban jobban vagy kevésbé elvadult, nem minden esetben embernek való vidék.
A lemezanyag másik olvasata viszont abban áll, hogy ennyire erős és hiteles lenyomat aligha készült, amelyik napjaink vészterhes korszellemét ábrázolja.
Ezek után mondanom sem kell: ez a lemez Lukács Miklós legjobb munkáinak egyike, amely élethelyzeteken, tereken és korokon egyaránt túlmutat. Szükségünk van ugyan még némi időre a kellő rálátáshoz megállapítandó, hogy hol is van a No Mans Land pontos helye az életművében. Az élbolyban, az elsők között, vagy mindenek felett, a csúcson? A csúcstámadás megkísérlésének ténye azonban ebben a pillanatban is bizonyítottnak látszik.

Olasz Sándor